Az Inktober 2009-ben indult világhódító útjára, Jake Parker ötlete nyomán. Számos művész, és grafikus csillogtathatta meg tehetségét az elmúlt néhány év Októberében. Konyhánk úgy döntött, épp mint tavaly, hogy ismét elindul a 2024-es Inktober kihíváson. Holnap startol a kihívás, minden nap produkálni kell egy rajzot, amit a megadott szavak alapján kell megalkotni. Valaki esetleg csatlakozik a kihíváshoz?
Állásinterjú
– Jó napot kívánok!
– Jó napot Olivér! Foglaljon helyet! – mutatott egy kényelmetlen székre az igazgató.
– Köszönöm! – engedelmeskedtem készségesen, a szék hangos nyikordulással jelezte, menten összerogy alattam.
Lopva körbepillantottam a szobában. Régies tapéta, tágas ablakok, néhány cserepes növény, családi képek, oklevelek, és egy vaskos könyveket rejtő könyves szekrény. Nem az én ízlésem, de barátságos légkört árasztott magából.
A míves íróasztalon megannyi papírköteg, füzet és okmány terpeszkedett, mégis megakadt a szemem a férfi előtt heverő önéletrajzomon.
– Egy kávét esetleg? Erika! Egy kávét legyen szíves az úrnak!
– Nem kérek, köszönöm!
Az említett hölgy megtermett alakja jelent meg az iroda ajtajában.
– Nem kér? Nem kér... – sziszegte az igazgató, és egy kis fekete noteszbe firkált.
A titkárnő már indult volna, de az igazgató sietve utána szólt.
– Én azért elfogadnék egyet! Köszönöm Erika! – emelte fel a hangját, le sem véve a szemét a papírjaimról.
– Hozom. – morgolódott az említett, pirospozsgás arccal.
Erre az intézetvezető is felfigyelt, s megigazította a vastag szemüvegkeretet, sas madáréval vetekedő szaglószervén. Tekintetével végigkísérte a nő távozását, majd ismét felém fordult. Fürkésző szemeitől, egy pillanatra megborzongtam, mintha belém látott volna.
– Akkor ezek szerint nem is dohányzik?
– Már nem.
– Már nem? Érdekes… – ismét körmölt.
– Szabad megtudakolnom, miért jött el az előző munkahelyéről?
Jól begyakorolt válaszom, már készen állt számára.
– Megszűnt a pozícióm, miután…
– Igen, igen már látom! – szakított félbe némi fintorral, amint egy másik lapra sandított, melyen egy méretes nagyító pihent.
Ez a bizonyos papír nem az önéletrajzom, és nem a motivációs levelem volt. Az a rossz érzésem támadt, hogy kutakodott utánam.
– Miért pont a mi intézményünkben képzeli el a jövőjét?
– Nagyon szeretném ezt az állást, mert…
– Teljesen világos, hogy miért! – villantott egy tudálékos mosolyt felém, és a bizonytalan eredetű dokumentumon kopogtatott a mutatóujjával. Lesütöttem a szememet.
– Rendben! – dőlt hátra a székében. – Volt már korábban nagy teherbírást igénylő munkahelyen?
– Nagy teherbírás? – értetlenkedve pislogtam rá.
– Igen az! Tudja nagy… – harapta el a mondatot az igazgató, és újabb krikszkrakszot ejtett a jegyzetfüzetébe.
Nyílt az ajtó.
– A kávéd, Albert! – szakította félbe a vallatásnak ható kérdezősködést Erika.
– Ohh… pazar! Mézzel édesítette, vagy azokkal a kis fehér bigyókkal?
A testes hölgyemény goromba ábrázattal trappolt át a helyiségen.
– Édeskével.
– Ummm. Mézzel jobb lett volna.
– Nem vagyok barista, Albert! – förmedt rá felettesére, és lecsapta a bögrét az íróasztalra, ám csodálatra méltó módon egy csepp sem loccsant ki belőle. A szék, amin gubbasztottam rettentően kényelmetlen volt, és minden mozdulatomnál nyekkent egyet.
– Nagyon szépen köszönjük Erika. – mosolygott melegen az asszonyra, aki a szemeit forgatva sietett el.
– Egészségére! – mondtam.
– Jaj… milyen jól nevelt, köszönöm. – kortyolt trillázva a kávéjába.
– Mi motiválja leginkább abban, hogy a csapatunkban helyezkedjen el?
Válaszra nyitottam a számat, de az igazgató már belém is fojtotta a szót.
– Egyértelmű mi motiválja, a pénz. Hahaha. – kisujját eltartva visszahelyezte asztalára a kávés csészét. Önelégült pofát vágott.
– Ha már szóba került a csapat, mondja, ön csapatjátékos Olivér?
– Szeretek egyedül dolgozni, de csapatban is szívesen…
– Kitérő válasz. – sóhajtotta az igazgató, majd felemelte az önéletrajzomat, hogy alaposabban tanulmányozhassa.
– Egyébként tetszik, hogy nem árul zsákbamacskát.
– Köszönöm.
Fogalmam se volt, mi egyebet mondhattam volna.
– Bár, hogy hol végezte az általános iskolát, nem hiszem, hogy mérvadó lenne. – csücsörítve hunyorgott rám, félig a papírlap mögül.
– Hogy áll a gyerekekkel?
– Még nincs…
– Nem magának! Úgy általában?
– Hát… elvagyok velük…
– De?
– Nincs de!
– Hmmm… nincs, de… – hagyott újfent egy kis tintát a papíron.
– Milyen eddigi eredményére a legbüszkébb?
– Kreatív embernek tartom magam, és az alkotás…
– A pozíció szempontjából ez lényegtelen, inkább a negatív tulajdonságait vegyük egy kicsit górcső alá.
Tudtam hová akar kilyukadni, és az arcom kezdett vörös árnyalatot ölteni. Meg is reccsent az ülőhelyem.
– Mire kíváncsi pontosan?
– Hmm… ez elég bátor kérdés. – állapította meg, majd lejegyzett valamit, ez több, mint egy percig tartott.
– Mondja csak… öhm… Milyen állat az aszcendense?
– …
– Értette a kérdést Olivér? – nézett át szemüvege fölött az igazgató, majd tollával meg koppintotta a kávés csészét. Megint írt.
– Medveállatka!
– Hogy micsoda? – ráncolta homlokát a kérdező.
– Medve. Állatka. – tagoltam a kezeimet is bevetve a gesztikuláláshoz. Szavaimat, nyikorgó hang nyomatékosította.
– Pardon…
Néma hallgatás ereszkedett a szobára.
– Ha választhatnék, medveállatka lennék.
Nem szólt semmit, csak gyanakodva nézett rám. Kávét szürcsölve várta, hogy kifejtsem.
– Tudja, apró élőlény. Fütyül a sugárzásra, mérgekre, ilyesmi, amit, ha kiraknak a világűrbe, ott is életben marad… egy ideig!
– Vagy úgy… – nyúlt a telefonjáért a vezető, feltartott mutatóújjal, mintha sürgős elintéznivalója akadt volna.
– Érdekes! – böködte kicsit a kijelzőt.
Szeme köztem, és a képernyő között pattogott, majd visszatette az asztalra a készüléket. Gyanítom utánanézett a medveállatka mibenlétének.
– Bár én aszcendenst kérdeztem… – szegezte tollát ismét a papírra, de nem írt, csak várakozóan meredt rám.
– Ha jól emlékszem vízöntő, de mivel az nem állat, így…
– Világos… világos. – bólogatott sűrűn, míg jegyzetelt.
– Tisztába van vele, hogy ennek a munkának az elvégzése, több éves tapasztalatot kíván?
Az értetlenkedő ábrázatot, rövid csend követte.
– Igen? – kérdeztem vissza megroppantva a széket, ugyanis nem egészen értettem, egy egyszerű takarítói pozícióhoz, miféle előképzettséget várna el.
– Hogy áll a láncokkal? – tolta fel szemüvegét az igazgató, ahogy a papírjaira nézett. Hát témánál vagyunk, gondoltam.
– Parancsol?
– Khmm… a priuszáról lenne még néhány kérdésem.
– Hát tegye fel őket, én minden fontosat leírtam a motivációs levelemben. – fortyant fel bennem a düh, és kissé indulatosabban beszéltem, mint szerettem volna, sikeresen ráerősítve a sztereotípiákra, és a szék nyekergésére.
Minek játszadozik velem, ha eldöntött tény, hogy nem alkalmaz egy börtönviselt embert? Minek hívott be egyáltalán? Szívem szerint elgörbítettem volna azt a nagy karvaj orrát.
– Nos igen, de van pár pont, amit szeretnék tisztázni. Ugyanis, ha kitudódna, hogy… elnézést a kifejezésért, egy sittest alkalmazok, a szülői munkaközösség a fejemet venné.
– Tiszta sor. – erőltettem magamra némi higgadtságot.
– Iskolánk jó hírnevével játszadozok, amennyiben felveszem önt kedves Olivér, ugyanakkor a személyes meggyőződésem, hogy mindenkinek jár még egy lehetőség.
Villant fel némi reménysugár.
– Leültem a büntetésemet…
– Csakhogy lopás, garázdaság, és nyolc napon túl gyógyuló testi sértés is szerepel a bűnlajstromán. Nem hiszem, hogy ilyesminek helye lenne egy középiskolában.
– Ezért költöztem egy nyugisabb környékre. Szeretnék új életet kezdeni. Nem vagyok se tolvaj, se agresszív.
– Az előélete az ellenkezőjét sugallja. Kezdve a lopással…
Lehet nem kellett volna, de belefojtottam a szót ebbe a pojácába.
– A lopás annyi volt, hogy egy haverom kinyitott egy üveg whiskyt a boltban, én is belekóstoltam. Soha nem ittam még olyan drága, és pocsék whiskyt. Belátom, nem kellett volna.
A válaszom nyomán, az igazgatóúr szája sarka egy pillanatra felfelé rándult.
– Iszákos embernek tartja magát?
– Nem iszom többet, mint bárki más. Alkalmakkor persze szoktam.
– Az alkoholista mindig talál magának alkalmat. – nézett a szemembe áthatóan.
Álltam a tekintetét.
– Ha alkoholista lettem volna is, az alatt a hat hónap alatt kitisztultam volna, nem gondolja?
– De immár szabad ember, semmi nem gátolja abban, hogy italt vegyen.
– Mint mondtam, csak alkalmakkor ittam, de új életet szeretnék kezdeni. Mióta kijöttem onnan, két ilyen alkalom adódott. Amikor szabadultam, és amikor elköltöztem az öcséméktől.
– Rendben. Mesélne kicsit a garázdaságról?
– Persze. A környéken, ahol korábban éltem, nem a közbiztonságról híres. Összebarátkoztam a keménymaggal, hogy ne kelljen tőlük tartanom. És igen, ők balhés figurák voltak. Velük voltam, amikor belekötöttek valakibe. Nem tettem semmit ellene, viszont ott maradtam velük, ami persze nem jó, de én senkit nem bántottam, mégis elő lettem állítva, amikor ügy lett belőle.
– Szeretnék hinni önnek Olivér, de a stikli, ami végül börtönnel jutalmazta önt, nem arról árulkodik, hogy kimaradna a verekedésekből.
– Egy szalonban tetováltam. Mint látja az önéletrajzomból. – böktem az előtte lévő papírokra, ő csak bólintott. – Bejött egy gazdag ficsúr, és elém nyomott egy rajzot, hogy ezt szeretné. Én teljesítettem a kérését. – emeltem fel a hangomat mérgemben, ahogy felidéztem az újgazdag nyikhajjal való konfliktust. – Arról nem tehettem, hogy nem tudott a srác helyesen írni. Azt kapta, amit kért. Másnap visszajött, hogy tönkre tettem az életét! Ő nem ezt kérte! Hogy analfabéta vagyok! Ilyesmi. Kinevettem, és közöltem, hogy a pénztártól való távozás után, nem fogadok el reklamációt. És ekkor az az elkényeztetett kis szarhá…
– Halkabban, ha kérhetem. Itt a falnak is Erika füle van. Ha nem szeretné, hogy az egész tanári kar ismerje az előéletét, én a maga helyében bizalmasabb hangnemben folytatnám. – figyelmeztetett, fejével az ajtó felé bökve.
– Elnézést…
– Semmi gond, ahogy ismerem Erikát, épp a cigarettaszünetét költi. De kérem, folytassa. Ott tartott, hogy az ügyfél nem örült maradéktalanul a kapott szolgáltatásnak.
– Igen. Ööö… Szóval fenyegetni kezdett. – szinte suttogva folytattam, mire az igazgató előredőlve hegyezte a fülét.
– Mondtam, van lehetőség kijavítani, miután begyógyult. Az úgy neki nem volt jó. Addig ő nem vár! És hogy milyen ostoba vagyok, hogy egy ilyen egyszerű szót nem tudok leírni helyesen. Ekkor megmutattam neki az eredeti rajzot, mire elszállt az agya. Felkapta a tetováló gépemet, én meg megpróbáltam kitekerni a kezéből. Túl jól sikerült, és eltörtem a vállát.
– Hoppá! – csúszott ki az igazgató száján.
– Hoppá bizony, mert az a kis taknyos, valami befolyásos fószer kölyke volt. Mivel nem volt makulátlan az előéletem, könnyedén példát statuálhattak rajtam.
– Szabad megtudakolni, mi volt az ominózus tetováláson?
– A’sszem németül volt. Fogalmam sincs mit írtam el.
Az igazgató próbálta köhögésnek álcázni a hirtelen feltörő nevetését, majd erőltetve rendezte vonásait.
– Nos, Olivér… köhm… Azt hiszem mindent hallottam, amit szerettem volna. Esetleg, önnek valami kérdés?
– Nincs semmi… – motyogtam beletörődve, abban a tudatban, hogy elhasaltam az állásinterjún.
– Apropó, el is felejtettem megkérdezni.
– Micsodát? – sóhajtottam, tenyereimbe temetve az arcom.
– A szék! Nem volt kényelmetlen? – tette le a tollat az igazgató, majd újbegyeit egymáshoz érintve hátradőlt. Úgy voltam vele már úgyis mindegy, most alaposan beolvasok.
– Ez? Ez a szék egy szar!
– Rendben! – csapta össze a tenyerét. – Ez esetben itt írja alá!
Tolt elém egy munkaszerződést. Elhűlve pislogtam új főnököm, mosolygós ábrázatára.
– Ha az megfelelő önnek, hétfőn, hat nulla nullakor kezdhet…
Amennyiben szívesen olvasnál még Olivérről, a börtönben töltött idejéről, itt találsz egy rövid novellát:
Maradandó alkotások - konyhaproduktív (blog.hu)
Ha a másik szereplő, Albert magánéletébe nyernél szívesebben bepillantást, akkor a könnyed őszi krimiparódiánkat javasoljuk olvasásra:
„A Nagy bornyitó összeesküvés” - konyhaproduktív (blog.hu)
Egy rövid jelenet erejéig, Albert ebben a novellánkban is feltűnik:
A Fotócikk-kereskedő - konyhaproduktív (blog.hu)
Mesekönyvünk elérhetősége:
Vess egy pillantást egyéb felületeinkre is:
Konyhaproduktív (@konyhaproduktiv) • Instagram-fényképek és -videók
„A Nagy bornyitó összeesküvés”
Borongós őszi éjszakán történt. Kés emelkedett a magasba, majd lecsapott áldozatára. A húsba hatoló fém könnyűszerrel vágta át az inas részeket.
– Mi lesz a vacsi? – kérdeztem a feleségemet, Ágit, aki virtuóz módon ténykedett a konyhában.
– Pörkölt tarhonyával. – nézett felém sejtelmes mosollyal.
– Remek. – nyugtáztam csókot lehelve a nyakára, majd a nappaliba vettem az irányt. A nagyfiam Boldizsár, a fotelben nyomkodta a telefonját, míg Csilla, Mufurc hátán lovagoltatta a babáját.
– Mi a helyzet? – kérdeztem Boldizsárt.
– Csak a haverokkal dumálok.
– Gondolom, a leckét beszélitek meg? – érdeklődtem kedvesen.
– Hát persze Apa, a leckét. – gúnyolódott, fel sem pillantva a telefonjából.
Vannak kamaszok, kiken alig érződik a lázadás szele, nos, Boldizsár nem ez a kategória.
– És te, prücsök? – guggoltam Csilla mellé, és megsimogattam a mellette kuporgó öreg bulldog hátát.
Csörömpölés szűrődött a konyhából, majd sorra becsapódó fiókok csaptak zajt. Nem nagyon törődtem vele.
– Próbálom betanítani Mufurcot, hogy ha rárakom Hercegnőt, akkor ne rázza le magáról. Mufurc lesz a lova. – avatott be a tervbe a konyhaajtó felé pillantva, ahonnan dörrenő hangok is hallatszottak.
– És hogy haladsz?
– Egyelőre, lerázza magáról, megrágja, majd a helyére viszi. De sikerülni fog. – felelte eltökélten.
– Ebben nem kételkedem.
– Drágám! Tudnál jönni egy pillanatra? – szólt ki Ági a konyhából, én pedig eleget tettem a kérésnek.
– Nem láttad a bornyitót? Kéne egy kevés vörösbor a pörköltbe.
– A helyén nézted?
– Ó Albert, hogy ez nekem, miért nem jutott eszembe? – csapott a homlokára a feleségem. – Persze hogy néztem! Már az egész konyhát átkutattam.
Szavainak hitelt adott a konyhapult rendezetlensége, a nyitott fiókok, és a csapkodás hangjai, miket az imént hallottam.
– Megkeresnéd?
Kérése hatására átkapcsolt bennem valami. Egy zsigeri ösztön, amit elnyomva tartottam a hétköznapokban. Nejem nem véletlenül fordult éppen hozzám a problémával. Nyomozói kvalitásom, széles családi körben elismerésnek örvendett.
Több rejtély megoldása is a nevemhez fűződött. „Az eltűnt fél pár zokni esete”, „A nagy távirányító talány”, és többek közt a „Lába kélt lakáskulcs misztériumot” is én oldottam meg.
– Albert Poirot a rendelkezésére áll asszonyom. – néztem rá csábosan, lezserül az ajtófélfának támaszkodva.
– Jaj, ne szórakozz már! – legyintett türelmetlenül.
– Hol látta utoljára az eltüntet? – léptem a fiókhoz, ahol papírt, és a tollakat tartottuk.
– És már megint kezdi… – sóhajtott beletörődően Ági.
– Pfff… nem is tudom. Talán két hete, mikor anyád vigyázott a gyerekekre.
Jól emlékeztem arra a napra. Péntek este. A gyerekek a szüleimnél. Házassági évforduló. Gyertyafényes vacsora. Én főztem. Pasta al’arrabita volt a menü. Garnélarákkal, mellé egy üveg pinot noir.
– Azóta nem volt szükség a keresett eszközre? – jegyzeteltem buzgón.
– Nem! – jelentette ki magabiztosan. – Azóta nem ittunk bort, és tudom, hogy visszaraktam a helyére.
A gyerekek talán tudják a választ, ezért hozzájuk fordultam.
– Láttátok a bornyitót?
– Nem! – hangzott fel kórusban a válasz. Visszatértem Ágihoz.
– Esküdni merne, hogy a helyére került? – szegeztem neki a kérdést.
– Albert, túllősz a célon! – figyelmeztetett csípőre tett kézzel.
– Biztos nem látta azóta? Gondolkozzon!
Az érlelődő düh, Ági arcán, ráébredő kifejezésre váltott.
– A szomszéd! Évike kérte el, még múlt héten. Ohh, ki is ment a fejemből. Átugranál érte Sherlock?
– Mi sem természetesebb hölgyem.
Elégedetten indultam útnak, amiért ilyen gyorsan megoldódott az ügy. Fejembe nyomtam a kalapom, és ballonkabátot húztam. Odakint szemerkélt az eső. A ködös kerten átvágva indultam a feledékeny szomszédasszonyhoz. A hold kísérteties lidércfénybe vonta az udvart.
Bekopogtam Évikéhez, a férje nyitott ajtót. Legendás szimatom azt súgta, Évike épp eltünteti a nyomokat.
– Albert? Minek köszönhetem ezt a kései látogatást? – morgolódott Dániel, összébb húzva mezítelen, szőrös mellén a köntöst. Egyáltalán nem tűnt barátságosnak.
– Dániel! – biccentettem, megemelve a kalapomat. – Egy eltűnt bornyitó ügyében nyomozok. Ági azt állítja, kölcsön adta, még a múlt héten.
– Albert? – jelent meg Évike is értetlenkedve, átkarolva a férjét. Megismételtem a vádakat.
– Ja igen, a bornyitó. – merengett el Évike.
Összeszűkült szemmel figyeltem a fiatal nő mikromimikáját, hátha hazugságon kapom.
– Hú… nem is emlékszem. – próbált hárítani.
A páros között bepillantottam a házba, hátha meglátom a keresett eszközt. A kislányuk, tapogatva közeledett felénk.
– Áááá… szép estét Tamara. – köszöntöttem a leányt.
– Albert bácsi? – kérdezte, felém emelve üres tekintetét.
– Tökéletes megérzés, mint mindig! – dicsértem meg a vak kislányt, olyan melegséget sugározva a hangomból, amennyire csak képes voltam rá.
– Nem tudod, véletlenül merre van a bornyitó, amit kölcsönadtunk anyukádnak?
Tamara már nyitotta a száját, de az anyja dühösen közbevágott.
– Albert! Az ég szerelmére… vacsoráznánk! – fohászkodott a felhők felé Évike.
– Mi is! Csak nem tudunk addig, míg nem kerül elő a bornyitó, ami mellesleg nálatok járt utoljára.
– Albert kérlek… fáradt vagyok a baromságaidhoz. Ma egy elég csúnya balesethez mentünk ki. – morgolódott Dániel, aki menősként dolgozott. – Nincs jókedvem. Kérlek, menj most el.
– Csak nézzétek meg a fiókban. Egy perc az egész. – kérleltem Dánielt, akit magamban mindig is hősnek tartottam.
– Felesleges. – cincogta a kislány, minden szem a világtalanra szegeződött.
– Hogy mondod kicsim? – simította meg Tamara haját az anyja.
– A miénk eltört. Akkor kérte el Anyu a tiéteket.
– Na ugye. – kacsintottam a kislányra, aki mindezt nem láthatta.
– Jaj, tényleg… De azt már múltpénteken visszaadtam. – fordult felém ismét Évike.
– Ági nem emlékszik semmi ilyesmire. – szembesítettem Évikét a tanú vallomásával.
– Mert a fiad nyitott ajtót, az ő kezébe nyomtam. – ismertette tettét a szomszédasszony.
– Akkor bizonyára valami félreértés történt.
– Nem tesz semmit. – legyintett fáradtan a családfő.
– Már nagyon várom a szombatot. – mosolyodott el Tamara.
– Biztosíthatlak, hogy Csilla is tűkön ül.
– Ha nincs más Albert, akkor… – kezdett bele Évike.
– Akkor nem is zavarnék tovább. Köszönöm a segítséget.
Elköszöntem, a szomszédok legnagyobb örömére. Tamara aranyosan integetett el mellettem az utcára, míg bezárult a bejárati ajtó.
Gondolkodóba merültem. Ha visszakerült a háztartásba, hol van most? Az ügy egyre kacifántosabbá vált. A gyanúsítottak száma egyre csak nőtt. Azonnal beszélnem kell Boldizsárral, de a fiú olyan, mint egy időzített bomba.
Óvatos tervet kovácsoltam. Vele szemben, csak a legvégső esetben folyamodnék az apai szigor módszeréhez. Serdülő fiam, e változó korban, meglehetősen labilis.
Nem tértem haza azonnal. Az árnyak közé rejtőzve lestem be az ablakon. A fiú, még mindig a telefonját nyomkodta. Miért?
A szemerkélő esővel mit sem törődve elővettem a saját készülékem, és a rododendron bokor takarásában hacker-üzemmódra váltottam. Boldizsár közösségi felületén keresgéltem, de semmi arra utaló jelet nem láttam, hogy ő lenne a vétkes. Nem én lennék, ha ennyiben hagynám a dolgot. Legjobb barátja profiljára kattintottam. És bingó!
Hetvenöt like, egy poszt alatt. Három fiatalt ábrázol, akik fennkölten néznek a kamerába. A kép sarkába benyúlik egy nyitott borosüveg. Boldizsár elmaradt szombaton, és ingoványos léptekkel sietett a szobájába, mikor végre megérkezett. Már akkor sejtettem, hogy bűnös élvezeteknek hódolt, de nem akartam felhívni erre a nejem figyelmét, mert Ági olyan jelenetet rendezett volna, amit mindannyian megemlegetünk.
Mint említettem, különös odafigyelést igényel egy hormonoktól túlfűtött tinédzser. Ha közeledsz felé, eltaszítod. Ha leteremted, visszatámad. Ha eltiltod a barátaitól, életre szóló köteléket alakítasz ki köztük. Én a „hagyom a saját hibáiból tanulni” módszert választottam a konfliktus kezelésére.
– Albert? Mi a fészkes fenét művel abban a bokorban? – kérdezte a folyton morcos szembe szomszéd, aki esernyővel a kezében tért haza a szokásos esti sétájáról.
– Jó estét Jancsi bácsi! Én csak a dugóhúzónkat keresem!
– A susnyásban?
– Pontosan!
– Idióta! – csóválta a fejét, és belépett a házba.
Én is besurrantam, és a nappali helyett, Boldizsár szobáját vettem célba. Benyitottam. Több napja gyülemlő szennyeskupac szaga csapta meg az orromat. A célszerszám a rendetlen háló bármely pontján lehetett. Ballonkabátom zsebéből, hű társam, a nagyítóm is előkerült. Sietve kutattam át a szobát, eredménytelenül. A káoszban képtelenség volt eligazodni.
A hátizsákján azonban megakadt a szemem. Belekukkantottam. Bornyitót nem, de egy parafa dugót találtam. Igaz hát! A hétvégén ivott a barátaival!
Megkönnyebbülve hagytam el a helységet, ugyanis mindig a hideg futkosott a hátamon, ha betévedtem ebbe a kuplerájba, amit ő szobának nevez.
– Boldizsár! Egy szóra legyél szíves! – intettem magamhoz a nappali ajtajából. A fiú cöccögve, de engedelmeskedett, és fintorral az arcán állt meg előttem.
– Mit akarsz?
– Ejnye, fiatalember, mi ez a gorombaság! – ráncoltam a homlokomat.
– Bocs. Mit szeretnél? – javította ki magát kelletlenül.
A zsebembe túrtam, és felmutattam a nagyítót, majd a másik kezemben lévő parafa dugóra irányítottam a lencsét, hogy Boldizsár is alaposan megnézhesse.
– Mi ez itt? – kérdeztem katonásan.
– Egy dugó? – bizonytalanodott el a fiú.
– Pontosan! És ismerős ez a dugó valahonnan? – néztem a szemébe, átható tekintettel. Mintha riadalom futott volna át az arcán. Megvagy!
– Nem! Tán kéne, hogy az legyen? – vont vállat a fiú.
– Ami azt illeti, azt fontolgatom, szóljak e anyádnak, hogy szombaton részegen estél haza. Ezt a dugót a táskádban találtam. Az a nyurga haverod, pedig kirakott egy képet, amin bort iszogattok.
– Hogy mi? – háborodott fel Boldizsár.
– Tán tagadod? – nyomtam feljebb a szemüvegem az aprónak nem nevezhető orrnyergemen.
– Te átkutattad a táskám? Ehhez nem volt jogod! – emelte fel a hangját.
– Az én házamban, az én szabályaim érvényesek! És halkabban, ha nem akarod, hogy anyád tudomást szerezzen a stiklidről.
A fiú félősen a konyha irányába sandított. Tudta, hogy az anyja haragja elsöprő erejű lesz, ha eljár a szám.
– Hárman ittunk egy üveggel, nem nagy dolog! – suttogta. – Nekem is csak egy pohárnyi jutott.
Hazudik, mint a vízfolyás.
– Nézd! Egy pohár bortól betalálnál a szobádba, de most nem a bor érdekel. Ennyi idősen én is ittam stikában, felőlem csináld, csak tudd hol a határ. Nem mondom el Anyádnak se, ha válaszolsz egy kérdésemre.
Boldizsár őszinte döbbenettel figyelt, nem akarta elhinni, hogy ilyen könnyen megússza a lebukást.
– Hol van a bornyitó? Pénteken Évike neked adta, és te nyilvánvaló, hogy magaddal vitted múltszombaton.
– Igen, tényleg így volt. – szegezte a szemét, papucsos lábára.
Igazat beszél. Haladunk.
– Akkor hol van?
– Nem tudom. Én eskü visszaraktam a helyére. – vakarta meg a tarkóját.
Áratlanságot sugárzott magából. Nem ő a ludas.
– Hiszek neked! – veregettem meg a vállát, ami egy megkönnyebbült sóhajt váltott ki belőle.
Elhessegettem, és ő vissza-visszafordulva foglalt helyet.
A hajamba túrtam tehetetlenségemben, mikor eszembe jutott Csilla. Az egyetlen, akit még nem hallgattam ki. A legkisebbre nem gyanakodtam volna, de ha minden mást kizártál, és a leglehetetlenebb maradt csupán, annak kell lennie a megfejtésnek.
Az íróasztalomhoz léptem, ami mellett Csilla játszadozott. Felkapcsoltam az asztali lámpát, és a leányra irányítottam. A szemét eltakarva figyelte, mit művelek. Kezdődhetett a kihallgatás.
– Leülhetek ide melléd?
Szeretetteljesen nézett rám, nem akartam elhinni, hogy mindvégig ő volt a tettes.
– Persze. – vigyorgott. Képtelen voltam viszonozni, csak egy sanda félmosolyra tellett tőlem.
– A bornyitóról szeretnék veled beszélni. Szőrén-szálán eltűnt.
Mint egy őz, ami remegő lábakkal áll egy autó reflektorfényében, meredt rám fejcsóválva.
– Nem láttam. – vágta rá, túl gyorsan semhogy igazat beszéljen.
– Egészen biztos?
– Igen. – cincogta.
– Csillagom! Tudom, hogy játszottál vele.
– Én… én nem tudom, hol van. – nézett körbe menekülő utat kutatva.
– Ne aggódj, senki nem neheztel rád, csupán szeretném megtudni, hol van.
– Ne…em tudom. – hebegett-habogott Csilla.
Előfordult már máskor is, hogy piszkos trükkökhöz kellett folyamodnom vele szemben. Jól tudtam mivel kenyerezhetek le egy hatévest.
– Vacsora után, kapsz egy gombóc fagylaltot, ha megmondod, hol láttad utoljára!
– Tényleg? – méregetett gyanakodva.
– Tényleg! – biztosítottam mosolyogva.
– Esküdj meg, hogy nem kerülök bajba!
– Esküszöm. – tettem szívemre a kezem.
– Istibizti? – hunyorgott rám.
– Istibizti. – egyeztem bele.
– Hát jó. – közelebb intett magához, és motyogva folytatta. – Láttam, hogy Boldi berakta a fiókba. Azt mondta, ha bárkinek szólok erről, kitekeri a nyakamat.
– Ezt mondta? – pillantottam a telefonjába révedő fiamra.
– Ne nézz rá! Így rájön, hogy árulkodtam!
– Igazad van, ennek az esetnek köztünk kell maradnia. Folytasd, kérlek.
– Csak játszani akartam vele. Olyan, mint egy balerina. – pirult el kissé. – Kivettem a fiókból, és pörgettem.
– Hmm… De mi lett vele?
– Nem tudom. – tárta szét törékeny karjait. – Leraktam Hercegnő mellé, és kimentem a zsírkrétáimért, de mire visszaértem már nem volt sehol. Nem mertem szólni, hogy eltűnt! Sajnálom!
– De hát miért nem mertél?
– Féltem, hogy sarokba állítasz.
– Igazán? Ennyire szigorú vagyok? Jó tudni. – csíptem bele az orrába, amit egy ékes kacajjal jutalmazott.
– Komolyra fordítva a szót. A föld nem nyelhette el, és szerintem a földönkívüli inváziót, és a dimenziókapu teóriát is elvethetjük. – zártam ki a lehetőségeket az államat simogatva. Csilla kuncogva utánozta le az állvakaró mozdulatot. Örültem, hogy sikerült belevonni a játékba.
– Akkor hová tűnt? Szerinted?
– Nem tudom! – csóválta meg a fejét.
Körülnéztem, a puzzle darabkák lassan a helyükre csusszantak.
– Mióta tanítgatod Mufurcot?
– Nem tudom. Régóta.
– Szerintem, a babáddal együtt, a bornyitót is megrágcsálta, és a helyére vitte. – gondolkoztam hangosan, és Csilla szeme is csillogni kezdett. – Vagyis a bornyitó…
– Mufurc ágyában lesz! – kiáltott fel Csilla a szájához kapva. Egyszerre néztünk a vétkes ebre, de Mufurc örült a ráirányuló figyelemnek.
Nyomozótársammal együtt léptünk a kutya, elnyűtt pokrócokból álló fekhelyéhez. Mufurc a nyomunkban ballagott a bűntett helyszínére. Csillával együtt túrtam át, a kutyaágyat, míg nem ujjaim, egy fémes állagú anyagba ütköztek.
– Voilá! – húztam elő a fognyomokkal tarkított dugóhúzót a pokróc halom közepéből.
– Szép munka volt. Tartozom egy fagylalttal. – kacsintottam a lányomra.
Sietős léptekkel indultam a konyhába, hogy mielőbb Ági kezébe nyomhassam az elnyűtt eszközt. Ahogy közeledtem, incselgő illatok kanyarogtak a helységből. Az ajtókeretnek támaszkodva álltam meg. A dugóhúzó sörnyitó részébe csúsztattam az ujjam, majd pörgetni kezdtem.
– Bonsoir mademoiselle. – búgtam, elővéve legcsábosabb mosolyomat.
– Ó, hát meglett? – derült fel Ági arca.
– Mi sem természetesebb ennél, hiszen ön az Albert Poirot nyomozóirodát választotta.
Hozzám lépett, és ahogy kivette a kezemből a dugóhúzót, csókra nyíló ajkakkal indult meg a szám felé. Lehajoltam, becsuktam a szemem, és úgy vártam fáradozásaim jutalmát. A csók elmaradt, helyette a fülemen éreztem a suttogó szavakat.
– Hát kissé elkéstél, már egy fakanállal benyomtam a dugót!
Amennyiben érdekel a zsémbes szembe szomszéd, Jancsi bácsi története, amiben tiszteletét teszi Albert és Boldizsár is, akkor itt elolvashatod:
A Fotócikk-kereskedő - konyhaproduktív (blog.hu)
Ha a másik szomszédban lakó vak kislányról Tamaráról, és a hős mentős Dánielről akarsz többet megtudni, az alábbi novellák közt meg teheted:
Virágérzet - konyhaproduktív (blog.hu)
A beteg - konyhaproduktív (blog.hu)
Mesekönyvünk:
Vess egy pillantást egyéb felületeinkre is:
Konyhaproduktív (@konyhaproduktiv) • Instagram-fényképek és -videók
Maradandó alkotások
Művész vagyok! Az általam ismert legnagyobb. Számomra az emberi test, csak egy vászon. Teljes átszellemülés jellemzi a munkáimat. Ügyfeleim maradéktalan elégedettsége a garancia a tehetségemre. Egyet leszámítva. Miatta vagyok itt. Viszont átmeneti lakhelyem, megannyi kreatív lehetőséggel kecsegtet. Most is épp kuncsaftra várok.
A berregést követően kinyílnak a kóter rácsai. A cellatársam, akin egy nonfiguratív főnixmadár díszeleg nekem köszönhetően, már megy is gyúrni az udvarra.
Én a priccsemen ülve várom, hogy elinduljon a nap.
Moslékos Pityu érkezik hozzám a konyhából. Könyökén a gyönyörű pókháló jelzi, járt már nálam korábban. Azóta Moslékos vált a legjobb csempésszé. Bármit képes behozni, példának okáért tintát. Nekem, hálája jeléül fél áron csempészik. Átadja a szajrét, én pedig tenyerébe nyomom a szokásos cigaretta mennyiséget.
Ismét egyedül ücsörgök a „szalonomban”. Míg várok a mai kliensemre, előpiszkálom a tűt a matracomból. Mélázok egy keveset az eddigi alkotásaimon. A cirádás Ü.S.S. szócska Gallyas méretes öklén, Istenem, maga a zsenialitás. Mindig megvéd, ha konfliktus adódna, most is a szomszéd cellában várakozik, arra az esetre, ha probléma merülne fel.
A késelésért elítélt Szép Konstantin köszön rám egy halk fújtatással. Rabruhája ujját feltűrve hordja, így megpillanthatom karján az egyik remekművemet. Kérésére áthúztam Jolánt, hogy új barátnője Szamanta kerülhessen alá, egy alaposan kidolgozott felirat formájában. Kis meglepetésként aláfirkantottam az „örökké” szócskát. Büszkeség tölt el a látványától. Tudniillik, ez a tetoválás hozta össze a lánnyal. A beszélőn mutatta meg szerelmének, akinek meglehetősen imponált a szépséges felirat. Azóta úgy búgnak a telefonon, mint dögön a legyek. Öröm nézni.
Várom a kuncsaftomat, aki precíz és pontos ember hírében áll. Mivel egy teljesen elmebeteg pszichopatáról van szó, lelkiekben is rákészülök az alkotásra. Nem akarok hibázni. Nála nem.
Látásból ismerem, de még soha nem beszéltem vele. Cellatársam óva intett tőle. Magának való alak. Első napján persze Bandiék bepróbálkoztak nála az udvaron, melynek egy agyrázkódás, egy szilánkosra fejelt orr, és három törött kar lett az eredménye. Mindenki retteg tőle. Állítólag szamuráj karddal rontott a rendőrökre egy villamosmegállóban. Többször is meglőtték mire sikerült ártalmatlanná tenni. Még nem tudom mit óhajt magára tetováltatni.
Megérkezik. Meglehetősen magas. Méltóságteljes merev arca higgadtságot sugároz.
– Te vagy Olivér? – mér végig összeszűkült szemmel.
– Igen. Te pedig Zaránd, ha nem tévedek…
Bólint, de nem szól többet. Megkapom a szokásos munkadíjam, majd egy kisimítgatott papíron nyújtja át a felvázolt tervet. Japán kanjik szerepelnek rajta. Meglepően művészi kalligráfiai tehetségről tanúskodik. Némán készülök elő, gondolkodom.
Fogalmam sincs, mit jelenthet. Elmosolyodom a gondolatra, hogy talán ő sem tudja, csak látta valahol, és megtetszett neki az ábra. Azon kapom magam, hogy megpróbálom kitalálni, mi lehet a jelentése. Talán egy…
– Mi olyan vicces? – förmed rám Zaránd.
– Semmi, semmi, csak eszembe jutott valami. Lényegtelen. – rendezem unottá az ábrázatomat.
Leveti a pólóját, és azonnal látom, igazak a róla szóló pletykák. Több behegedt lövésnyom és apróbb vágás tarkítja a felsőtestét. Nem törődők vele. Teljes extázisban kezdek bele legújabb művembe. A tinta illata maga a gyönyörűség, és a kiserkenő vér látványa egyenesen megbűvöl. Fel sem fogom mennyi idő telik el. Egyszer csak elkészülök. Elégedett vagyok. Az ügyfelem is. Merev komolysággal méri végig, ahogy a borotválkozó tükrömben megmutatom neki az alkotást.
– Szabad megtudni, mit jelent a felirat? – kérdezem óvatosan.
– Bosszú. – mondja, majd anélkül, hogy megköszönné a munkámat, elvonul a saját hálókörletébe. Előre szánom szegény ördögöt, akire Zaránd haragja irányul, de szerencsére nekem nincs közöm hozzá.
Amennyiben érdekel Zaránd börtönbe kerülésének története, egy korábbi novellánkban elolvashatod:
Szeppuku - konyhaproduktív (blog.hu)
Szép Konstantin előéletéről is találsz egy rövid novellát, ha ide kattintasz:
Bergerhoff Pál feledhetetlen találkozása - konyhaproduktív (blog.hu)
Mesekönyvünk:
Vess egy pillantást egyéb felületeinkre is:
Konyhaproduktív (@konyhaproduktiv) • Instagram-fényképek és -videók
"Színpompás rím kavalkád ismerős érzésekről, mókás élményekről, aggasztó gubancokról és felszabadító megoldásról. A Pacsmagoncok világa távolinak tűnhet, mégis ismerős belső tájakon játszódik ez az örökérvényű történet, melyet gyermekeink nap, mint nap megtapasztalnak. Az csak a jéghegy csúcsa, hogy csodaszép illusztrációk övezik a finom humorral fűszerezett verses mesét. Zenei nyelven, könnyed szórakozást nyújtva szól a kiskorú hallgatósághoz és a nagykorú felolvasóhoz egyaránt."
Hornyák Ivett - logopédus
A függő ember
Függök az élettől, hisz függő játszma.
Ha behúzták a függönyt, kiülünk a tornácra.
Azt' táncra perdül alattunk a viacolor.
A szabadság álca. Nézz magadba, ki a fogoly!
Pimasz olykor a kígyó az almafán.
Csalfa ám, hogy elragadjon arra vár.
Jó az élet nagy kanállal, kimerülten alva járva,
De vigyázz, mert duplán megtérülhet majd az ára.
Beszédülve a percek megszépülnek.
Színpompát képzel az elme, de egérszürke
Lesz bent. Megigéz a desszert,
kávé, cigaretta, lelkizés a stresszen.
Elkísérlek versemen! Tedd a szeszt le!
Ne önmagad szelleme legyél, el ne vesszen
Az egyén. Rengeteg szenvedélybeteg,
Eljátékgépezett emberéletek.
Míg pengeéleken lépdel a holnap,
Szívd csak mélyre, majd a szíved behorpad.
Színtelen szolga, fogva a szoba tart.
Fogadalmak vannak, de elmarad a foganat.
Rohan a világ és te követni próbálod,
Meg pörgetni! Nincsenek korlátok.
Afféle pökhendi polgárok lettünk, osszátok!
Attól függünk, ami a tűzre rossz fát dob.
Függök az élettől.
Függök az édentől.
Függök a hídtól, az ágytól, a képektől.
Itt Függ mindenki te is ébredj föl!
Ne füstbement terveket emlegessél!
Tettlegesség kéne, hogy válj semlegessé
A szerektől. Mosd a homályt ki a szemedből!
Komám, ha így folytatod maradsz mellékszereplő.
Szakíts, amíg a szerető nem hitves,
Mert az gáz, ha a valóságban már nincs fless.
A drog, az ital vicces egy darabig, (ja)
De a szmog a sminket hamar bánattá alakítja.
Szakadj ki a mindennapi rutinból.
Elég baj így is, hogy a szenvedély tuningol.
Ha meg már butítod magad, légy mértékletes.
Ne fásulj be, ez nem végleges
Állapot. Hidd el várnak új távlatok.
Nem elég a tehetetlenül széttárt karod.
Témát adott a Függés nekem,
A küzdés, meg a gondok, mint az űr végtelen.
Ne üljél bele, ez örök ringlispíl.
Ki szalmaszálat sem tesz keresztbe, mindig sír!
Legyél az ki erőt veszel
Magadon! A többinél így te több leszel!
Függök az élettől.
Függök az édentől.
Függök az egyensúlytól, meg a fékektől.
Itt Függ mindenki, te is ébredj föl!
Függök az élettől.
Függök az édentől.
Függök a gyönyörű képedtől.
Itt Függő ember mindenki, ébredj föl!
Ha tetszett a dalszöveg, vess egy pillantást egyéb felületeinkre is:
Konyhaproduktív (@konyhaproduktiv) • Instagram-fényképek és -videók
Mesekönyvünk:
Ilyen volt a 95. Ünnepi Könyvhét, legalábbis ahogy mi láttuk. Arra a kérdésre kerestük a választ, hogy mi a népszerűbb az utca embere szemében a vers vagy a novella. Amennyiben jobban megismernéd alkotópárosunkat, tekintsd meg ezt a videót. Több témát is boncolgatunk, ahogy felidézzük a Könyvhét eseményeit.
A homályos lány balladája
Buszmegálló szélfogón, plexi visszaverte fény.
Csak halk sárgán tékozol, léptén tréfás holdkaréj.
Alant álldogál a lány, tükörképe semmiség.
Ott sincsen talán, léte életlen kísért.
Minden foszlány összeáll, üres hajszál föl-le száll.
Virgonc köddel este jő, s hajnalban áll tovább.
Nóra a homályos lány.
Nóra a homályos lány.
Cipője mellé lenéz, csak tócsa tükröt lát.
Kabátjába súg a szél, szeme a csenden üvölt át.
Rajta kívül senki nincs, de ő se része a tájnak.
Mint áttetsző görbe tincs, egy gomb elpattant cérnaszála.
Minden szótag összeáll, üres buszra föl-le száll.
Vaskos köddel este jő, s hajnalban áll tovább.
Nóra a homályos lány.
Nóra a homályos lány.
És Nóra tudja jól, hogy vissza, Nóra néz reá.
Tűnő képén áthajol, felismervén önmagát.
Ha most bárki láthatná, így szólna – Nóra, oh be szép! –
Homálya szembe ötlő árny, kámforrá vált szóbeszéd.
Minden porszem összeáll, az ki látja földre száll.
Fakó köddel este jő, s hajnalban áll tovább.
Nóra a homályos lány.
A homályos lány…
Ha tetszett a dalszöveg, vess egy pillantást egyéb felületeinkre is:
Konyhaproduktív (@konyhaproduktiv) • Instagram-fényképek és -videók
Mesekönyvünk:
Képzeljétek, egyik dalszövegünk még a televízióba is bekerült, a Fifty's Heaven rockabilly zenekar jóvoltából. Gábor Kalatovics előadásában hallgathatjátok a Kerülő út című számot. Jó szórakozást!
dalszerző : Kalatovics Gábor
dalszöveg: Konyhaproduktív
Muzsika TV