Géza bá

 

 

Gomolygó felhők gyűltek az ólomszürke égbolton, az eső lustán szemerkélve hullott alá. Géza bá jóllakott elégedettséggel üldögélt a bodegájában, és hallgatta a cseppek ütemtelen dobolását. Az idős férfi egy öreg kuvasz fülét vakargatta épp. Együtt figyelték a kölyökkutyát, aki szinte rágás nélkül habzsolta Géza bá vacsorájának maradékát.

– Mint, aki soha nem evett! – nevetgélt Géza bá, mikor a kiskutya nagy igyekezetében, hogy makulátlanra nyalja fémtálkáját, egészen az ajtóig tolta azt.

A telephely két őrkutyáját Géza bá gondjaira bízták. A Bikficnek keresztelt magyar vizsla, maximum fél éves lehetett. A szertelen jószág igen játékos természetű volt, vékony hangon ugatta meg még a legyeket is. A Tábornok névre hallgató korosabb társa, épp ellenkező tulajdonságokkal bírt. Mindig komótos fegyelmezettséggel járta végig az őrizendő területet. Ritkán ugatott, ám azt mindig indokolt esetben tette.

Igazán megkedvelte ezt a két állatot, bár Bikfic néha felbosszantotta a szeleburdiságával, hisz folyton ott nyüzsgött az éjjeliőr lába alatt. Géza bá meglátása szerint, régen be kellett volna íratni egy kutyaiskolába a komisz ebet. Tábornokra viszont egy rossz szava sem lehetett. Szófogadó volt, és csendes.

Már három hónap telt el, hogy elvállalta a szeméttelepőri pozíciót. Nem teljesen értette mi szükség van arra, hogy szemétkupacokat őrizzen, de a csekély nyugdíj mellé, jól jött ez a kis keresetkiegészítés.

A rádió egy érdekesnek ígérkező interjúval vonta magára Géza bá figyelmét. Mire izgalmasabb vizekre terelődött volna a beszélgetés…

– Ne menjenek sehova, rögtön folytatjuk!  – búgta a rádiós, majd elindult egy zene, amit Géza bá nem tudott értékelni.

– Te jó ég, miket hallgatnak ezek manapság.  – csóválta a fejét.

Bikfic ércesen vinnyogó ugatással hívta fel magára a figyelmet. Az ajtót kaparva, kéredzkedett ki az őrbodegából. Kiengedte a jószágot, idősebb társa azonnal követte.

Az öregúr felfigyelt a messze villódzó felhőkre. Az eső egyre nagyobb vehemenciával verte az őrbódé tetejét és a szél is felélénkült. A kutyák majd úgyis jeleznek, ha beakarnak jönni, gondolta. Kirázta a hideg, ezért inkább becsukta az ajtót, és visszaült a kényelmetlen székre. A pocsék modern zene véget ért, és a beszélgetés ott folytatódott, ahol abbahagyták.

– Már éppen ideje volt!  – dőlt hátra, bögréjéből forró teát kortyolva.

A rádióadás váratlanul akadozni kezdett. Géza bá megütögette a készüléket.

– Rohadt vihar.  – morgolódott a bajsza alatt, miután sikeresen megszűntette a problémát.

Kis idő múlva mindez megismétlődött, ám ezúttal a fizikai behatás nem segített, és hamarosan csak egyszerű statikus zörej hallatszott. Géza bá hiába csapkodta, rázogatta, az adás csak nem akart visszatérni.

– Remek!  – adta fel a küzdelmet, és duzzogva ült le.

Megigazította a szemüvegét, majd elővette táskájából a már félig kiolvasott regényt. Mire belemerült volna, a lámpa is pislákolni kezdett.

– Ne csináld ezt velem...  – kérlelte az áramszolgáltatók istenét, de az nem hallgatott imáira. Pár perc elteltével sötétség borult a kis bódéra.

– Hogy az a...  – káromkodott kacifántosan.

Életében először érezte úgy, hogy nagyot hibázott, amikor nem sajátította el az okostelefonok használatát. Egyik unokája Boldizsár, rendkívül jól értett a modern technológiákhoz. Többször is felajánlotta, hogy megmutatja a kütyük kezelését, de Géza bá megelégedett a régi nyomógombos telefonjával. A hívásindítás, és fogadás kimerítette a tudását, így most sértődötten kuksolt a sötétben. A kutrica tetején kopogó égszakadás tipikus hangjai felerősödtek.

Fura neszezésre lett figyelmes a csöndes duzzogás közben. Mintha valaki járkálna odakint. Biztos csak Tábornok és Bikfic, vélekedett, de azért kikukkantott az ajtón. Sehol senki, állapította meg. Úgy tűnt az áramkimaradás az egész telepet sújtja, nem csak a bodegát. A tornyosuló szemétdombokkal határolt terület sötétbe burkolózott.

– Tábornok!  – szólította az állatot, de az kutya mivoltának köszönhetően, nem válaszolt.

– Bikfic!  – próbálkozott a kisebbnél is, bár tőle nem várt sokat. Még nem hallgatott a nevére.

A kaparászó zaj a közelből jött, így elhatározta utánajár a dolognak. A telepet egyébként is időszerű volt körül járni.

Odalépett az ajtó melletti fogashoz, és leakasztotta róla elnyűtt esőkabátját, majd a szolgálati elemlámpáért nyúlt, és nekivágott a körjáratnak. Szemüvege használhatatlannak bizonyult az esőben. Inkább zsebre dugta.

– Tábornok!  – hívta ismét, mind hiába.  – Bikfic!

– Hová tűntetek?  – morogta, miközben a kabát cipzárjával bajlódott.

A furcsa hang egyre erősödött. A szemétválogatók hangárja felöl jött. Egy árny iszkolt el, épp a szeme előtt, besuhanva az épület mögé.

– Tábornok?  – kérdezte elbizonytalanodva, mert a sötét alak nem nagyon hasonlított kutyára.

Nyugtalanság fogta el az öreget.

– Ez csak valamelyik kutya.  – legyintett Géza bá, saját magát csillapítva.

Félve kukkantott a fal mögé. Nagy kő esett le a szívéről, mikor észrevette a fát, minek ágait, a hangár oldalának csapkodta a metsző őszi szél.

A szeméttelep nagy területen helyezkedett el. Sokszor bejárta már az utat, de ma semmi kedve nem volt hozzá. Elhatározta körülnéz, amint visszajön az áram. Ha valaki kérdezné, azt hazudja már végzett. Ázott ruhája is tanúskodna a történet mellett. A kutyák meg majd úgyis visszajönnek, ha meg akarnak melegedni.

Már félúton járt visszafelé, mikor a kis Bikfic felvonyított a messzi távolban. Biztos telihold van, gondolta az öreg. Felnézett, de csak a feketén vonuló felhőzetet látta. A kis vizsla ismét vonyított, illetve így, hogy ezúttal rákoncentrált, már inkább fájdalmas sírásra hasonlított.

– Francba.  – zsörtölődött.  – Ha bajod esik, még én kapok ki miattad, az biztos.

Nem tehetett mást, kénytelen volt megkeresi az ebeket. Eszébe sem jutott végigjárni a teljes telepet, inkább egyenest a vonyítás felé vette az irányt. A telep közepe tájékáról jöttek a hátborzongató nyüszítések, a legnagyobb szeméthegyek közeléből.

Semmi egyéb nem hallatszott, csak a szél süvítése, az eső kopogása a kabátján, és a kutya szenvedő sírása, ami teljesen kiakasztotta. Mentében a szívét markolászta, ki ne ugorjon a helyéről. Ráadásul az elemlámpa fénye is pislákolni kezdett.

– Ne... csak most ne.  – ütögette meg a lámpát. Még működött, de már halványult.

– A kutyafáját Tábornok, lábhoz! – kiabált a vaksötétbe, de a sárgásfehér szőrű eb nem jelent meg.

Gézát keményfából faragták. Fiatal korában önkéntes tűzoltóként is ténykedett, és látott kemény dolgokat az élete során, tehát nem ijedt meg az árnyékától. Mostanra viszont egy hátfájós öregúrrá vált, csekély fizikai erővel. Belegondolt, mit tenne, ha valakivel összefutna a sötétben. „Te csak ne hősködj! Ha vinni akarják a szemetet, hadd vigyék.” jutott eszébe a felesége intő tanácsa, mikor első éjszakájára készült a szeméttelepen.

Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy valaki egyszer csak megjelenik, ezért minden sarokra rémes árnyalakokat vizionált.

– Úristen! – kiáltott fel, amikor a pislákoló elemlámpa fényében észrevette, egy csontváz keze lóg ki az egyik kukászsák mögül.

Azt hitte menten összerogy félelmében. A telefonjáért nyúlt, hogy hívja a rendőrséget. A rohadt életbe, találtam egy hullát, futott végig az agyán. Azt mantrázta magában, hogy ez egyszerűen nem lehet igaz.

Lehunyt szemmel, vett három mély lélegzetet, hogy erőt vegyen magán, majd óvatosan közelebb lépett. Jobban meg akarta nézni a maradványokat, mielőtt tárcsázza a segélykérő számot. A csontváz keze fehéren csillogott a szakadozó lámpafényben, ugyanakkor furcsának is hatott. A zsebre tett szemüvege hiányát hunyorgással próbálta kompenzálni, s így közelített a tanulmányozandó csontos ujjú kar felé.

– Idióta!  – átkozta magát, és lábával megbökte a törött hátvakarót, majd továbbindult.

Az egész égboltot átszelő villám, a maga dörgedelmével nagy frászt hozott Géza bára. Úgy berezelt, mint egy kisiskolás bakfis. Kissé szégyellte is magát, hogy ilyen könnyen megijedt egy egyszerű természeti jelenségtől. Csak a szeme sarkából látta, de az égi vaku fényében, megmozdult valami az egyik szemétdomb tövében. Érezte, hogy a karja libabőrös lesz.

– Ki az ott?  – kiáltott oda Géza bá, elhaló hangon.

Nem kapott választ. Ahogy közelebb lopódzott, feltűnt neki, hogy a szörnyeteg is mozgásba lendült. Géza bá szíve erőteljesen vert, oda is kapott.

A szeméthalomban megbúvó szörnyek, csupán a képzelet szüleményei, ezt tudta jól, mégsem bírt parancsolni az agyának, mikor egy rémes, gonosz arc bontakozott ki a szeme előtt. Racionális ember hírében állt, éppen ezért közelebb is merészkedett a rémhez.

Keserűen felnevetett, mikor ráeszmélt, hogy csak egy elszíneződött, repedt tükör tréfálta meg.

– Ne legyél ilyen gyáva nyúl, Géza! – korholta magát.

Ugatás hangzott föl a közelből. Az újabb hanghatástól összerezzent, de csak Tábornok közelített felé, az esőtől csatakos bundával.

– Hát csak te vagy az?  – mosolyodott el megkönnyebbülve, úgy érezte nem bírna ki még egy hallucinációt.

Az öreg kuvasz zaklatottan viselkedett.

– Bikficet meg hol hagytad?  – próbálta megsimogatni, de az állat folyton folyvást csaholt, nyüszögött, és meg-megindult az egyik nagyobb kupac szemét irányába. Géza bá úgy okoskodott, hogy Tábornok azt akarja kövesse, így hát megindult a kutya után.

A kuvasz szemmel láthatóan megörült, hogy megértette magát az éjjeliőrrel. Géza bá, Tábornokkal az oldalán már bátrabban lépdelt a sötétben.

Az öreg kutya türelmetlenül vezette Géza bát, az egyre keservesebben nyüszítő Bikfic felé. A kuvasz egy ponton megállt, és hangosan ugatva jelezte, hogy megérkeztek.

A telepőr odacammogott a rangidős ebhez, majd rávilágított a szeméthalomra az elemlámpával. Bikfic ott volt, de alig lehetett látni. Rátekeredett valamiféle hálós anyag darab a nyakára. Nem sokon múlt, hogy a kis vizsla megfojtsa önmagát, állapította meg Géza bá.

– No várj. Egy pillanat és kiszabadítalak.

Fogai közé kapta a zseblámpát, aminek halványan pislákoló fényében, lehámozta a béklyót a kutyáról. Annak se kellett több, amint szabad lett, már rohant is az őrbodega felé, Tábornok meg utána.

– Várjatok meg! Hálátlan dögök!  – üvöltötte Tábornok hátsójának.

Morgolódva indult visszafelé, bár annak örült, hogy mindkét blöki épségben meglett. Annak az elhatározásnak meg pláne, hogy ha visszaér, alszik egy nagyot. Reggelre már biztos lesz áram, reménykedett. Rég érezte magát ennyire fáradtnak.

Az elemlámpa útközben felmondta a szolgálatot. Géza bá meg is szaporázta lépteit. Valahogy rossz érzés kerítette hatalmába. Rögeszmésen nézegetett hátra, hol egyik, hol másik válla fölött. Az a kényszerképzete támadt, hogy figyelik a sötétből. Meghűlt a vér az ereiben.

Egyre zaklatottabban kapkodta a levegőt, ahogy közeledett a jó meleg őrbódé biztonsága felé. A sejtés, hogy valaki követi, továbbra sem hagyta nyugodni. Hevesen kalapáló szíve kihagyott egy ütést, mikor zajt hallott maga mögül.

Elemlámpáját a sárba ejtette remegő kezéből, amint megfordult. Azonnal meglátta a szellemet. Egyenesen felé repült, egy az egész eget átszelő villám fényében. Mire megérkezett a dörgés, ő már a vizes földön feküdt.

A zacskót, ami halálra rémítette, fújta tovább az őszi szél.

Bikfic ért oda először Géza bához. Orrával böködte a férfi oldalát, de az nem mozdult. Tábornok ráérősen közeledett, de mikor meglátta a földön heverő testet, megszaporázta lépteit. Körbeszaglászta, megnyalta, fogával meghúzta a ruháját, és mikor megállapította, hogy az élet tovaszállt egykori gazdájából, hangos ugatással próbálta felhívni rá a figyelmet. Bikfic értetlenül nyalogatta Géza bácsi egyre fehéredő arcát.

 

 Ha tetszett nyugodtan kommentelj, like-olj, vagy olvasd el a többi novellánkat, amiket ide kattintva érhetsz el csokorba gyűjtve:
https://konyhaproduktiv.blog.hu/tags/konyhanovella

Amennyiben támogatnád a munkásságunkat, vásárolj egy egyedi rajzzal ellátott dedikált Pacsmagoncok mesekönyvet, vagy horgolt plüssmagoncot: https://pacsmagoncok.hu/webshop/

 

 

 

- Elsősorban fogadjatok szeretettel néhány koncepciós rajzot, és skiccet a Rókalány és Orrszarvúból. 

A teljes történetet itt éritek el:Rókalány és Orrszarvú - konyhaproduktív

 

- Készülőben van egy őszi novellánk, amit eredetileg Október vége felé terveztünk közzétenni, de Rókalány több időt követelt, mint arra számítottunk.

- A laptop problémánk is megoldódni látszik, így videós tartalmakra is lehet számítani a közeljövőben.

- Elkezdtünk egy új projekten is dolgozni, nagy erőkkel. A publikálásra december környékén kerül sor, legalábbis reményeink szerint.

Mind e közben megállíthatatlanul közeledik a karácsony, és mint tudjuk, nem árt időben beszerezni az ajándékot. A Pacsmagoncok című mesekönyvünk, kiváló választás az óvodás, kisiskolás, vagy akár gyermek lelkületű felnőttek számára, szóval mindenkinek aki szereti a meséket. Katt a linkre, amennyiben szeretnél mosolyt csalni egy gyermek arcára: Pacsmagoncok

Rókalány és Orrszarvú

1. fejezet - Hátizsák

 

A hátizsák kiválasztása bonyolult, és hosszadalmas procedúra. Ez az első, amit meglátnak az emberből. Először az anyagát kell megvizsgálni. Fontos, hogy tartós legyen és bírja a strapát. Nem lenne jó, ha hamar tönkremenne. Szakadt táskával járni gondolatnak is borzasztó. Ezt fogja cipelni, télen és nyáron is, így a kényelem sem elhanyagolható tényező. Legyen állítható, és praktikus. A minta lényegtelen, számára a legmegfelelőbb, ha egy táskának jó rejtő színe van. Túlságosan drága sem lehet, viszont egy olcsó vacak később megkeserítheti az életét. Nem akar szégyenben maradni.

         Sári a Rókalány végül rámutatott a hátizsákra, ami a legjobban tetszett neki. Édesanyja levette a bolt polcáról, és kifizette. Úgy érezte remek üzletet csináltak, és semmi nem szegheti kedvét.

 

2. fejezet - Felfedezni

 

A tanév Szeptember 1.-én kezdődött. Sári remegő térdekkel indult meg az épület bejárata felé. Mivel elköltöztek, új iskolába kellett kezdeni a negyedik évet. Mindenre kíváncsi volt, a tantermekre, a folyosóra, a wc-re. Mindenhová, még a preparátumokkal tarkított biológia szertárba is bekukucskált. Köszönt a szembejövő diákoknak, a konyhás néninek, és néhány tanárnak. Mégis leginkább azok a gyerekek foglalkoztatták, akikkel a következő években lesz összezárva.

         Régi iskoláját imádta, ahogy a csodálatos osztálytársait is, de nem szomorkodott, hisz új kalandként élte meg a változást. Izgatottan lépett a terembe, és azonnal felmérte kikkel került egy közösségbe. Mindenkit szimpatikusnak talált. Az osztályfőnök kérésére bemutatkozott.

         Szünetben nagy mosollyal lépett az új osztálytársakhoz, ám nagyot csalódott, mikor levegőnek nézték őt.

 

 

3.Fejezet - Csizma

 

 

Másnap testnevelés órával indították a napot. Nagy reményekkel indult az öltözőbe, mert minden sportot imádott. Az óra elején tornasorba kellett állniuk. Ekkor a tanár úr észrevette, hogy Sári sárga gumicsizmában áll a nebulók között.

         – Mi az rajtad te leány?  – förmedt rá a tanár úr.

         Sári irult-pirult, ugyanis más lábbeli nem állt rendelkezésére. Szégyenszemre mezítláb kellett tornáznia. Azt hitték nem hallja, de társai összesúgtak a háta mögött, és kinevették az ő egyetlen, sárga gumicsizmáját. Az óra vége felé játék következett, csapatokat kellett alkotni. A két csapatkapitány sorra kiválasztotta az osztálytársakat. Sári minden alkalommal összerezzent, hogy talán legközelebb őt szólítják, ám ez nem következett be. Egy nagydarab fiú, és ő maradt utoljára.

         – Rókalány!  – hívta magához Sárit az egyik csapatkapitány, a háta mögött némi kuncogás hallatszott.

         – Jó, akkor Ödön!  – sóhajtotta a másik csapatkapitány.

         Az utoljára maradt fiú, lemondóan cammogott a másik csapatba, ahol úgy tűnt nem látják szívesen.

 

 

4.Fejezet - Egzotikus

  

Eltelt az első hét, mégsem talált barátokra. Sárit nem csúfolták, vagy bántották, ám nem keresték a társaságát. Egyedül érezte magát. Szüleit abban a hitben ringatta, hogy minden a legnagyobb rendben. Annyira várta az új iskolát, mint senki azelőtt, mégis csalódott benne. Valahogy nem így képzelte.

         Azonban még mindig szerencsésebb helyzetben volt, mint Ödön, aki nem tűnt győztes alkatnak. A magának való, bús tekintetű, folyton morcos fiúhoz mindenkinek volt pár keresetlen szava. Papírgalacsinokkal dobálták, elvették a szendvicsét, eldugták a tolltartóját, és egyszer még a lábát is kirúgták.

        A kitaszítottságból kifolyólag, a fiú egyedül üldögélt ebédidőben. Mivel máshol nem volt hely, Sári kénytelen-kelletlen ült le mellé az asztalhoz. Ödön mangót falatozott épp, mikor Rókalány elővette ebédjét. Sári túlságosan is egzotikusnak találta a déligyümölcsöket, inkább jóízűen harapott saját, csirkéből álló ebédjébe. Nem értette miért nézi őt mindenki tátott szájjal.

 

5.Fejezet - Távcső

 

 

Sári kiválóan teljesített az iskolában. Néha ugyan megszólták a sárga gumicsizmája miatt, de többnyire békén hagyták. Viszont egyszer meghallotta, egy Alpár nevű fiú azt terjeszti róla, hogy mindig ugyanabban a ruhában van. Sőt egyszer meg is húzta Sári lompos farkincáját.

         Szünetben az udvarra vonultak. Ödön egyedül ücsörgött a libikókán, senki nem játszott vele. Rókalány megsajnálta őt, és könnyedén mászott a libikóka magasban lévő oldalára. A termetes fiú észre sem vette a mutatványt, csak akkor figyelt fel, mikor a lány elrikkantotta magát.

         – Hú milyen szép, innen ellátni a házunkig.  – kémlelte a távolt. 

         – Gondolom, te nem nagyon voltál még idefenn.  – azzal ecsetelni kezdte a látképet, minden apró részletre gondosan ügyelve.

         Ödön csak ült, és csendben tűrte, hogy a cserfes kislány kibeszélhesse magát.

 

6.Fejezet - Vándorlás

 

Eltelt egy hét, majd még egy, sőt már Októberbe fordult a naptár, de nem változott semmi. Első napján szinte kiugrott az ágyból, úgy várta, hogy végre becsöngessenek. Aznap viszont édesanyja ébresztgette, mikor vissza-visszaaludt a pihe puha ágyikóban. Mikor először pakolt be új táskájába, gondosan elrendezett mindent, mostanra már csak bedobálta a szükséges holmit. Egykor gondosan suvickolt sárga csizmácskáját, most diszkrét sárréteg borította, és kedvtelenül húzta lábára indulás előtt. Az iskolába eljutni, kezdetben csupa színes újdonságból állt, de átváltozott szürke, monoton kötelességgé, rutinná vált.

         Egyik nap a struccszerű osztályfőnök nagy hírrel érkezett az órára. Miszerint, az egész osztály kirándulni megy. Faleveleket fognak gyűjteni, amit technikaórán felhasználnak. Csak alá kell íratni a szülőkkel a papírost, amit kaptak.

 

7.Fejezet - Útlevél

 

Sári mosolyogva nyújtotta át a beleegyező nyilatkozatot az édesapjának, aki felszisszent, mikor az árra tévedt a tekintete.

         – Kislányom, ezt a túrát, most nem engedhetjük meg magunknak. Nemrég vettük a hátizsákodat is.  – szomorodott el a családfő.

         – Kérlek Apu, az összes barátom ott lesz!  – hazudta Sári, ugyanis még nem került senkihez közelebb az új osztálytársak közül.

         Tudta egy kirándulás alatt összekovácsolódhatnak az emberek, és már tervet is készített, hogyan tehet szert barátokra. Úgy érezte, végleg elvágja magát az osztály előtt, ha kihagyja ezt a programot.

         Látva lánya szomorú tekintetét, nem tehetett mást, vett egy mély levegőt és aláírta a papírt. Minden pénzt megért számára, a szétterülő mosoly látványa.

         Másnap Sári kicsattanó örömmel adta át az osztályfőnöknek az okmányt.

 

8.Fejezet - Túra

 

Szünetben mindenki az udvaron volt. Ödön szokásához híven egyedül ücsörgött a libikókán, amikor Rókalány csatlakozott hozzá. Sári végeláthatatlan fecsegésbe kezdett, Ödön érdeklődve hallgatta őt. Úgy tűnt csoda történt, ugyanis ismeretségük óta először, a fiú megszólalt, amikor Sári rátért a kirándulás témakörére.

         – Én nem megyek!  – dünnyögte a fiú.

         – De hát miért nem? Nagyon jó lesz!

         – Apukám aláírta, de nem akarok menni. Még soha nem voltam túrázni.  – mondta a fiú kissé rekedten. Sári majd kicsattant az örömtől, hogy végre szóra bírta.

         – Mi sokszor szoktunk vad kempingezni. Én az erdőben érzem magam igazán otthon!

            Rókalány olyan beleéléssel magyarázott a természet szeretetéről, hogy sikerült meghoznia a fiú kedvét is. Az összes szünetet végig beszélgették, illetve Ödön egy-egy nyúlfarknyi kérdéssel, megszakította Sári véget nem érő monológjait. Nap végén Ödön is odaadta a nyilatkozatot az osztályfőnöknek.

 

9.Fejezet - Nap

 

Eljött a nagy nap. Végre péntek lett. A hátizsákba ezúttal nem könyvek és tolltartó került, hanem a vadonban való túlélés eszközei: kulacs, térkép, iránytű, tűzgyújtó szerszám és a nagypapájától örökölt kiskés, de a kötelet nem tette el.

         Az alkalomra, ismét örömmel tisztogatta meg sárga gumicsizmáját. Őszhöz nem illő, verőfényes napsütésben indult el a találkozópontra, ahol a bérelt busz várta a kirándulni vágyókat. Nyak nyújtogatva kereste új barátját, mikor egy hatalmas autó parkolt le a busz mellé.  Ödön szállt ki belőle. Sári egyből odaszaladt hozzá.

         – Féltem lemondod, de örülök, hogy tényleg eljöttél.

         Elindult a busz, és kanyargós úton keresztül gurultak a közeli hegységbe.

10.Fejezet - Nomád

 

Sárinak a busz úton be nem állt a szája. Sátorozási szokásairól mesélt a szótlan fiúnak.

         – Vadászunk, pecázunk ilyesmi, este pedig én rakom a tüzet. Én vagyok a legjobb tűzgyújtó, és meg is sütjük, amit fogunk. Egyszer egy egész hónapig voltunk az erdőben.  – hadarta Sári.  – Apu megtanított minden túlélő trükkre, szóval nem kell aggódnod, mellettem biztonságban leszel.

         – Befognád végre nagyszájú!  – szólt hátra Alpár, mire Sári vörös arccal hallgatott el.

         Az út további részét csendben töltötte, nézte a tovasuhanó tájat.

         Mikor megérkeztek átmozgatta az üléstől elgémberedett tagjait. Körülnézett az erdőben. Szabadnak érezte magát

 

11.Fejezet - Harapnivaló

 

Az osztály elindult az erdőben, Rókalány direkt nem a kijelölt úton ment, ő a fák között érezte magát biztonságban.

         Egy padokkal körülvett tisztásra értek, ahol meg is ejtették az első pihenőjüket. Előkerültek a táskákból a különböző finomságok. Szendvicsek, szöcskék, chipsek és különböző nyalánkságok, mikor Alpár meghúzta a lány lompos farkincáját.

         – Hé, ezt most meg miért csináltad?  – Nem kapott választ a kérdésére.

         Ödön szemlesütve falatozta tovább a görögdinnyéjét.

 

12.Fejezet - Távoli

 

Az uzsonna végeztével a tanárnő a távolba mutatott.

         – Látjátok a hegy tetején azt a sudár tölgyfát, ami úgy kiemelkedik a többi fa közül?  – A diáksereglet lelkesen bólogatott.  – Ott ér véget a túránk. Onnan nem messze fog várni ránk az iskolabusz.

        Néhányan elképedve bámulták a távoli tölgyet, volt aki életében nem gyalogolt ennyit, pláne nem egy hegyoldalban.

         Sári azonban megörült, mert most már felismerte, hogy hová hozta a tanárnő. Úgy ismerte ezt az erdőt, mint a tenyerét, hiszen a családi, egyhónapos vadkempingezés alkalmával is errefelé vertek tanyát. Élénken élt emlékezetében az a messzi tölgy, aminek a tetején állva rálátott a vidékre.

 

13.Fejezet - Horizont

 

Rókalány terve a barátkozást illetően, egészen új irányt vett. Eljött az idő, hogy bevesse az apjától tanultakat, és megmutassa az osztálynak mire képes igazából.

         – Én jól ismerem ezt az erdőt.  – lépett az unatkozó Alpárhoz és Teklához.  – Van egy régi kísértetjárta hatalmas faház a környéken. Ha kicsit lemaradnánk a többiektől, elvezetnélek titeket. Fél órás kitérő, senkinek sem tűnne fel! 

         Az ajánlat célba ért és a két gyerek szemében izgalom csillant, azonnal beleegyeztek.

         – Egy feltételem van, Ödön is velünk jön!  – Sári úgy vélte, ez a legjobb alkalom, hogy elássák a csatabárdot.

         Ödön nem akart Alpárékkal tartani, de mivel Sári ragaszkodott hozzá, végül belement a dologba. A rosszban sántikálók egyre jobban lemaradtak, míg nem az osztály sziluettje a horizontnál járt, ekkor letértek az útról, és Sárit követve beszaladtak a fák közé.

 

14.Fejezet - Barangolás

 

Már jó tíz perce kóboroltak az egyre sűrűbb erdőben, mikor Alpár kétkedően közbe szólt.

         – Rókalány! Biztos tudod merre van az a kísértet ház?

         – Persze.

         – Valld be, hogy eltévedtél!  – forgatta szemeit Tekla.

         – Dehogy tévedtem!  – mentegetőzött Sári.

         – Na persze, lehet még nem, de el fogsz, és én nem akarok egy hülye lány miatt eltévedni.  – hőzöngött Alpár.

         Ödön akkorát lökött Alpáron, hogy az majdnem elesett.

         – Nem hülye! Sári tudja, mit csinál!  – állt a lány védelmére Ödön, amitől Rókalány fülig vörösödött.

 

15.Fejezet - Útikalauz

 

Hiába védte meg Ödön, Alpár az iménti megjegyzésével Sári magabiztosságába tiport. Teljesen elbizonytalanodott azt illetően, jó irányba mennek e. El nem tévedtek, mert az útra, ahol az osztályuk haladt bármikor visszatalálna, de hogy a kísértet járta faház merre volt, abban már nem volt olyan biztos.

         Nehezére esett beismerni, de szüksége volt egy kis segítségre. Elővette a túlélő felszereléseket tartalmazó táskájából a térképet.

         – Szóval tényleg eltévedtünk!  – tapsolta Alpár. 

         – Megmondtam, hogy hiba volt megbízni benne.  – fonta keresztbe karját Tekla

         Sári szégyenlősen tanulmányozta a térképét. Lassan Ödön is kételkedni kezdett a lány képességeiben. Előkerült az iránytűje is.

         – Tudom már, jó irányba mentünk, csak sajnos kissé letértünk keletre. Vissza kell mennünk arrafelé, és pár perc múlva ott leszünk.  – mutatta a helyes irányt magabiztosan.

 

16.Fejezet - Lepusztult

 

Nagy kő esett le Rókalány szívéről, mikor a fák közül kirajzolódott az elhagyatott faház. A természet már rég átvette felette az uralmat. Ablakai koszosak és töröttek voltak. Pókok hada lepte a gerendákat. Szeme sarkából látta, hogy Alpár elkap egy kövér példányt és a szájába hajítja.

         – Lakat van rajta. Nem tudunk bemenni.  – sóhajtotta Alpár. 

         – Ez így dög unalmas.  – legyintett teátrálisan Tekla.

         – Van egy rés, hátul. Ott beférünk.

         A rés kisebb volt, mint Sári emlékezett rá, de Ödön testi adottságait kihasználva kifeszegettek egy korhadt deszkát, így már bejuthattak.

         – Én oda be nem megyek. Rókalány szerint szellemek vannak odabent!  – siránkozott Alpár, amivel mindenkit meglepett.

         – Gyáva!  – förmedt rá Tekla a barátjára, mire Alpár mégis inkább követte a többieket a sötétbe.

 

17.Fejezet - Napló

 

Kevés bútor árválkodott csak a házban, viszont azokat fehér lepedővel takarták le, az első ilyen szekrény a frászt hozta rájuk, mivel kísértetnek hitték. Óvatosan járták be a koszos faházat, minden sarokban szellemet sejtve, de ilyesmit nem találtak. Viszont rábukkantak egy kis könyvecskére. Sári lerakta a térképét, és az iránytűjét a poros asztalra, majd kezébe vette a könyvet. A tulaj naplója lehetett egykor, és valami gyanús piros folt éktelenkedett rajta. Lélegzetvisszafojtva lapozgatták. Annyira belemerültek, hogy nem vették észre Alpárt, aki egy koszos lepedőbe bújva, hírtelen eléjük ugrott. Ödön felsikított ijedtében.

         – Mint egy kislány! Hahaha.  – nevette ki Alpár. – Látod dagi, ezért nincsenek barátaid, szánalmas vagy!

         Ödön szemében könnycsepp csillant. Dühében odébb taszajtotta a fiút, majd kirontott a faházból, és eltűnt a fák között.

         – Ez mire volt jó?  – dörrent Sári a kacagástól könnyes szemű Alpárra, majd Ödön után inalt.

 

18.Fejezet - Vezetni

 

A faházból kilépve vették észre, hogy eleredt az eső, mintha az időjárás Ödön hangulatához igazodott volna.

         – Hogy lehetsz ilyen? Miért kellett így megbántani?  – méltatlankodott Sári hátra-hátra fordulva a két útitársa felé. Alpár és Tekla vonakodva ugyan, de követték Rókalányt az erdőbe. Nem tudták merre kéne menniük, ha csatlakozni szeretnének az osztályhoz.

         Sári az előttük csörtető Ödön nyomait követte, és csakhamar rábukkant. A fiú szeme könnyes volt a megaláztatástól.

         Sári vigasztalni kezdte a fiút.

         – Ne is törődj velük. Tiszta hülyék.

        – Minek hívtad őket egyáltalán a faházhoz?  – intett fejével az esőben ácsorgó párosra.

         – Azt hittem, ha megmutatom nekik, mind összebarátkozunk. És akkor nem lennénk egyedül.  – sóhajtotta a lány.  – Butaság volt, mert már nem vagyunk egyedül, itt vagyunk egymásnak.

         Szerettek volna visszajutni a kunyhóhoz, hogy ne ázzanak el, de a nyomokat már elmosta az eső. A nagy sietségben Sári nem figyelte az irányt. Hiába kereste az iránytűt, ugyanis azt az asztalon felejtette.

         – Merről jöttünk?  – kérdezte Alpárt, aki megvonta a vállát, majd kis gondolkodás után az egyik irányba mutatott.

         – Kövessetek!  – mondta Sári, és vezetni kezdte a csapatot, amerre a menedéket sejtette.

 

19.Fejezet - Gerinc

 

Mentek mendegéltek, ám a faházat nem találták meg a nagy esőzésben. Sári elszomorodott, hogy elhagyta a térképet, és az iránytűt. Tavaly kapta őket a születésnapjára.

         Egyre ijedtebbé váltak, kivéve Rókalányt, akinek még volt pár túlélési praktika a tarsolyában. A sűrű fák miatt nem láthatták a nagy tölgyet, ahol a civilizációt jelentő iskolabusz várt rájuk. Rókalány az emelkedő talajszintet jó jelnek tartotta, úgy vélte a tölgy vár rájuk az út végén, ám nem így lett.

         Fáradtságos túrájuk végén a tölggyel szomszédos hegygerincre értek. Már ráláttak a nagy fára, de a célállomástól nagyon messze kerültek. Sári tudta, hogy egyenesen nem mehetnek, mert egy nagy szakadék állja útjukat. Átkozta is magát, amiért végül nem rakta el a kötelet, aminek segítségével leereszkedhetnének a sziklaszirten.

         – Gratulálok okoska!  – förmedt Alpár a kislányra.  – Te vagy az oka! Észre fogják venni, hogy letértünk az útról. Ha megbüntetnek miattad, én nem állok jót magamért.

         Sári feljajdult, mikor Alpár megrántotta a farkát. Az addig mindig, mindent nyugodtan tűrő Ödön, látva mindezt, dühében szó szerint felöklelte a kötekedő fiút, aki egy tócsába zuhanva összesarazta a ruháját.

20.Fejezet - Felderítetlen

 

Alpár próbált feltápászkodni a sárból, a szeme villámokat szórt.

         – Mi vagy te, valami Orrszarvú, hogy így fellöktél?  – tornászta magát álló helyzetbe.

         – Ha még egyszer rosszat mondasz Rókalányra, ismét megteszem!  – Ödön fenyegetően indult meg Alpár felé, orra helyén már egy méretes szarv díszelgett.

         – Te tényleg egy ostoba Orrszarvú vagy!  – sziszegte Alpár.

         – Te vagy az ostoba!  – lökött egy újabbat Alpáron.  – Miattad vagyunk itt! Sári csak jót akart! Te mondtál rossz irányt!

         Sári csodálkozva nézte a magából kikelt fiút, még sosem látta ilyennek.

         – De miattad kerültünk az erdő közepére Orrszarvú! Mert megijedtél egy egyszerű csínytől!  – Ödön sértődötten odébb vonult, nagyokat fújtatva.

         – Akkor merre innen Rókalány?  – követelőzött Tekla.

         – Ott van a tölgy!  – mutatta Sári az irányt.  – De arra egy szakadék van, azon nem jutunk át. Kerülnünk kell! Arrafelé még én sem jártam.

 

21.Fejezet - Orrszarvú

 

Ödön a frissen kinőtt orrszarvát tapogatva ücsörgött egy sziklán, mikor Sári odalépett hozzá.

         – Sajnálom, hogy ezt látnod kellett.  – biggyesztette le szája szélét Orrszarvú.

         – Semmi gond.

         – Elegem van. Négy évig tűrtem, hogy szekált, de ennek vége. Csak annyit akartam, hogy békén hagyjanak. Tűrtem, és tűrtem, de ennek vége!

         – Mi változott?

         – Megjelentél!

         – Én?

        – Igen. Otthon mindent megkaptam, amit akartam, de a szüleim odafigyelését sohasem. Csoda, ha hetente egy órát látom őket. Az iskolában soha nem voltak barátaim. Megszoktam, hogy az emberek semmibe vesznek, hogy beszólogatnak, vagy akár papírgalacsinnal dobálnak. Nem érdekel, ha engem piszkálnak, de az nagyon is zavar, hogy az egyetlent, aki valaha kedves volt velem bántják!

         Rókalány elszomorodott Orrszarvú történetén.

 

22.Fejezet - Tábor

 

Mind fáradtak voltak, mikor elértek egy elhagyatott játszótérre. Bár elállt az eső, a ruhájuk vizes lett, és a cipőjük is beázott, természetesen Sári sárga gumicsizmája száraz maradt. Végignézett az elgyötört túrázókon.

         – Öt perc pihenő!  – jelentette ki Sári.  – Egyetek, igyatok, utána indulunk. Valószínű hamarosan eléri az osztály a nagy tölgyet. Ha nem sietünk, lebukunk. Fél óra késést, még ki tudunk magyarázni.

         – Ki mondta, hogy te vagy a főnök Rókalány?  – kötekedett Alpár, Tekla valamit sugdosott a fiú fülébe. Ödön szipogva roskadt le egy régi libikókára.

         – Tudjátok mit? Mi Orrszarvúval megyünk, amerre jónak látjuk, ti meg azt csináltok, amit akartok.

         Alpár és Tekla riadtan nézett össze.

         – Jó, akkor öt perc!  – egyezett bele flegmán Alpár.

         Sári odalépett a libikókán szomorkodó Ödönhöz.

         – Csatlakozhatok?  – kérdezte Orrszarvút, aki bágyadtan biccentett beleegyezése gyanánt. A lány felmászott vele szembe, mint ahogy az iskolában is csinálta. Belátta az egész terepet, és meglátta a helyes irányba vezető útszakaszt is. Elmosolyodott.

 

23.Fejezet - Rozsda

 

Rókalány a libikóka tetején a tájban gyönyörködött, és egyre csak mosolygott, ahogy a nagy tölgy felé vezető útra vándorolt a szeme.

         – Hamarosan indulunk.  – közölte vidáman Sári, úgy hogy Alpár és Tekla is hallja.

         – Hogy tudsz ilyen önfeledt lenni, mikor Rókalánynak csúfolnak?  – kérdezte Ödön letörten, a libikóka alján kuporogva.

         – Vörös vagyok, és róka farkam van, ez vagyok én! Ha elfogadod magad, nem árthatnak a csúfolódásaikkal.

         – Neked könnyű, nem orrszarvú vagy, aki mindig csak tűr.

        – Szerintem illik rád, nagy vagy és felöklelted Alpárt. Nekem tetszik az Orrszarvú név.

         – Tényleg?

         – Bátor, megállíthatatlan védelmező!  – sorolta Sári komoly hangon.

         – Te ilyennek látsz engem?

         – Igen, ízig vérig Orrszarvú vagy!

         Ödön örömében ellökte magát a libikókával, és most először szökkent a magasba. De ez a libikóka öreg volt és rozsdás, így mikor a súlya visszahúzta őt a földre, a játékszer rúdja nemes egyszerűséggel kettétört. Rókalány a földre pottyant. Végre egy szinten voltak, és mikor Sáriból kirobbant a nevetés, Orrszarvú is csatlakozott hozzá. Sárinak tetszett a fiú nevetése.

 

 

24.Fejezet - Expedíció

 

Elindultak amerre Rókalány javasolta, de mindinkább haladtak előre, ő annál jobban összezavarodott. Nem talált rá a távoli ösvényre, melyet a magasból látott. Amit helyes iránynak gondolt, lejteni kezdett, pedig nekik emelkedőre lett volna szükségük, hogy időben a tölgyhöz érhessenek. Tekla ráadásul megbotlott egy kiálló gyökérben és beletenyerelt a sárba. A lány folyamatos hisztijétől, Sári nem tudott normálisan koncentrálni.

         Szótlanná vált, ezt a többiek furcsának vélték az egész addigi folyamatos csacsogás után.

         – Mi a baj?  – érdeklődött Orrszarvú.

         – Semmi.  – durcáskodott Sári.

         – Látom, hogy baj van!

         Ekkor Sári elpityeredett a jelenlévők őszinte döbbenetére.

         – Az eső elmosta a nyomokat, itt meg még én sem jártam soha. Elhagytam a térképem és az iránytűm. Nem tudom merre vagyunk!  – ismerte be, könnyeivel küszködve.

         – Úgy tudtam!  – csóválta a fejét Tekla, résnyire szűkült szemmel.

         – Végig jól vezettél minket. Bízok benned!  – nézett mélyen Sári szemébe Ödön.

         – Igen, elvégre a faházhoz is odataláltál. Valamit tuti kitalálsz!  – értett egyet Alpár, mindenki meglepetten nézett rá.

         – A libikókán állva láttam az ösvényt, de valahogy elkerültük.

         – Akkor az ott lesz, csak keresni kell!  – mosolygott bátorítóan Alpár.

         – Na, ebből elég! Rohadjatok meg! Alpár, nehogy már még ennek a senkinek pártját fogd! – hördült fel Tekla, szemében ijesztő tűz lobogott.

 

25.Fejezet - Madárijesztő

 

Az eddig csendben zsörtölődő Tekla, vörös fejjel ripakodott rá három társára. A hirtelen jött hangzavartól egy csoport megriadt varjú, csapkodva hagyta el a környéket. A háborgó lány csapzott copfjai, és a testére tapadt vizes falevelek, egy félelmetes madárijesztővé varázsolták.

         – Egész végig ezt a csöves Rókalányt követtük, és mit értünk el? – tajtékzott Tekla. – Újra és újra eltévedünk. A puszta szerencsén múlt, hogy ezt a rühes faházat megtaláltuk. Egész eddig olyan átkozottul biztos volt magában, erre benyögi, hogy eltévedtünk! Kinek hiszed magad te szerencsétlen? – böködte meg Sári mellkasát. – Hazudtál végig! Azt mondtad ismered ezt a mocskos erdőt!

         – Ismerem is… – szipogta Sári megilletődve a cifrán káromkodó lánytól.

         – Nagy szart ismered!

         – Héé! Most már állítsd le magad! – lépett a két lány közé Orrszarvú.

         – Fogd be te kretén! – fújta fel magát Tekla.  – Már biztos mindenki minket keres! Elég volt belőletek nyomorékok, az lesz itt, amit én mondok, különben itt éjszakázunk!

         A Madárijesztőnek senki nem mert ellentmondani.

 

26.Fejezet - Fényképezőgép

 

Madárijesztő kirohanása után, csak csendben álltak az erdő közepén. Alpár szólalt meg először.

         – Rendben Tekla, de akkor merre menjünk?

         – Mit tudom én? De míg engem látsz, nem kell félned!  – húzta ki magát Tekla, és elővette a mobiltelefonját.  – Megoldom!

         – Azt akarod mondani, hogy a telód végig nálad volt?  – sziszegte Alpár, nyugalmat erőltetve magára.

         – Természetesen!  – vigyorgott a lány, majd csinált egy közös képet Alpárral. – Nyugi, ez majd a tölgyhöz visz minket!

         – Miért nem használtad előbb?  – hitetlenkedett Ödön.

         – Kíváncsi voltam Rókalány „nagy” erdőismeretére, de csalódtam, mint az várható volt. Nem kell aggódni, én maj… ajjaj.  – sápadt el Madárijesztő.  – Azt írja nincs szolgáltatás!

         – És?  – vont vállat Alpár.

         – Mi az hogy és? Nem tudok senkit hívni, és netem sincs! Eltévedtünk!

         Tekla ekkor elsírta magát.

 

27.Fejezet - Út

 

Alpár vigasztalni kezdte Madárijesztőt, aki teljesen megtört. Orrszarvú és Rókalány halkan tanakodtak a továbbiakról.

         – Szerintem induljunk el.  – kezdett bele félénken Sári.  – Arrafelé kell legyen a tölgy, ha jól láttam a magasból az ösvényt. Még ha nem is az úton megyünk, szerintem előbb-utóbb oda fogunk érni.

         – Az biztos, hogy még egyszer nem lesz az, amit te mondasz!  – húzta fel magát ismét Madárijesztő.

         – Jó, és akkor mi legyen? Itt nem maradhatunk.  – fintorgott Alpár.

         – Kövessetek! Szerintem arra felé kell menni.  – vette át a vezető szerepét Tekla.

         Hosszantartó, csendben megtett út következett.

 

28.Fejezet - Óriási

 

Már régóta sétáltak. Sári mindjobban lógatta az orrát. Butának érezte magát, de nem hagyta nyugodni valami, egy érzés, hogy rossz irányba tartanak.

         – Fel a fejjel Rókalány.  – veregette meg a vállát Orrszarvú.  – Ne búsulj.

         – A mohák…

         – Mi van velük?

         – Nem jól állnak. Most épp távolodunk a tölgytől. Legalábbis szerintem, de…  – hallgatott el Sári. Félt, hogy megint tévesen méri fel a helyzetet, és Madárijesztővel sem mert ellenszegülni.

         – Sári azt mondja rossz irányba megyünk!  – állította meg a társaságot Orrszarvú.

         – Rókalány egyszer és mindenkorra leszerepelt, nem hagyom hogy…  – fröcsögte Tekla, de Ödön belé fojtotta a szót.

         – És te mit tudsz? Telefon nélkül elvesztél! Folyton piszkáljátok, pedig eleve miattatok tévedtünk el!  – Tekla és Alpár összetöpörödött a kiabáló Orrszarvú haragjától.  – Sári ismeri az erdőt, több időt töltött itt, mint mi együttvéve. Ha Sári szerint rossz az irány, az úgy is van!

         Soha ilyen nagynak, és magabiztosnak nem tűnt Ödön korábban. Sári meglepetten pislogott.

         – Én Sárival tartok! Ti pedig vesszetek el az erdőben, ha annyira akartok. Nem lenne kár értetek!

 

29.Fejezet - Navigátor

 

A felelősség immár teljes súlyával Sári nyakába szakadt. Alaposan felmérve a mohák elhelyezkedését, kezdte ismét vezetni a csapatot. Madárijesztő magában fortyogva kullogott a sor végén. Rókalány legörbülő szája, egyre jobban alakult mosollyá, ugyanis a terep végre emelkedni kezdett, ráadásul a nap is előbújt a szakadozó felhők közül.

         – Már tudom hol vagyunk!  – kacagott fel a lány.

         Ödön fütyörészve lépdelt Sári lábnyomán. Alpár és Tekla hitetlenkedve figyelték Rókalányt, aki nekiiramodott a fák között. Sietniük kellett, amennyiben nem akartak lemaradni.

         – Igen! Tudtam!  – hangzott Rókalány örömkiáltása a csipkebokor mellől.

         – Mit tudtál?  – ért Sári mellé Alpár, és legnagyobb csodálatára az iskola busz állt tőlük néhány méternyire.

         – Innen úgy öt perc sétára van a tölgy.  – fújta ki magát megkönnyebbülve a lány.

 

30.Fejezet - Hegedű

 

Sietősen caplattak az emelkedőre, és hamarosan elérték az öreg tölgyfát, ám az osztály nem volt sehol.

         – Nincsenek itt.  – állapította meg sűrűn pislogva Orrszarvú.

         – Biztos mind minket keresnek!  – tördelte ujjait Madárijesztő.

         – Nem hiszem. A tanárnő útvonala, nagyjából három órás, de azon a kitaposott úton semmi izgalmas nincsen. Mi körülbelül két óra alatt végeztünk, talán kicsit több.

         – Az nem lehet. Tekla nézd meg az időt a telefonodon!  – Alpár kétkedéssel vegyes csodálattal nézett Sárira.

         – Igaza van. Az osztály elvileg negyven perc múlva ér majd ide. De hát hogy?

         – Ők megkerülték a hegyet, mi kissé levágtuk az utat.  – vont vállat Sári.

         – Ez szép volt Rókalány!  – mosolyodott el Tekla is, míg a vörös lány leheveredett a tölgy tövébe, a három diák követte példáját.

         – Hallgassátok!  – javasolta Sári, mind elcsendesedtek.

         Az erdő zajaiba, tücskök ciripelése vegyült.

         – Megcsináltuk! A tücskök most nekünk hegedülnek. Hallgassátok, csak egy percre. Jöhet végre a jól megérdemelt pihenés.

 

31.Fejezet - Nevezetesség

 

A fáradtság és a friss levegő egyvelege bódulttá tette a kalandorokat, és mind magukba révedtek egy kicsit.

         Orrszarvú Sárira gondolt, és nem bírta abbahagyni a vigyorgást.

         Tekla a lehulló levelek táncában gyönyörködött.

         Alpár elégedetten kárörvendett a lehagyott tanárnőn és osztálytársakon.

         Sári mélázását közeledő léptek zaja törte meg. Erre, pár perc múlva a többiek is felfigyeltek, ugyanis kivehetővé vált az osztályfőnök hangja.

         – Ez a sudár tölgy a legnagyobb az egész világon, igazi nevezetesség, és…  – hallgatott el a tanárnő, mikor meglátta  az épp feltápászkodó kvartettet, kérdőn meredt rájuk.

         – Hogy kerültetek ide ilyen gyorsan? Végig én mentem elől.

         – Sári úgy ismeri ezt az erdőt, mint a tenyerét, mutatott egy rövidebb utat.  – karolta át Tekla Rókalányt.

         A buszon Alpár fennhangon – jócskán kiszínezve a történteket – számolt be az osztálytársaknak a kalandjukról, míg Tekla kioktatóan javította ki a pontatlanságokat.

         Ödön és Sári egy csapásra megbecsült tagjai lettek az osztálynak. Alpár és Tekla pedig úgy megváltozott, mintha kicserélték volna őket. Ez a közösen átélt élmény, egy életre szóló barátság alapjait fektette le négyük között.

 

32.Fejezet - Vége

 

Sári kicsattanó örömmel lépett a családi garzonlakásba. Édesanyja kiadós vacsorával készült a megfáradt utazónak. A kislány véget nem érő beszámolóját, az asztalnál ülő szülők, érdeklődve hallgatták. Sári minden jó élményről mesélt, ám a rosszakról mélyen hallgatott.

         A terve, hogy új barátokra leljen, tökéletesen működött. Ők jártak a fejében fürdésnél, fogmosásnál és a kényelmes, puha ágyikóban is. Az egész napi túrázástól fáradtan fészkelődött a paplanba, mikor édesanyja bejött a szobába puszit adni neki.

         – Szép álmokat!  – ölelték egymást meghitten, majd anyukája leoltotta villanyt, az asztalon álló apró éjjeli lámpát azonban felkapcsolva hagyta.

         A félhomályban Ödön elképesztő átalakulásán morfondírozott, mikor apukája kitárta az ajtót.

         – Sára, alszol már?  – ült az ágy szélére a családfő, ahogy minden este szokott.

         – Még nem!

         – Kalandos napod volt, biztos nagyon elfáradtál. – simított végig a lánya haján.

         Sári elcsendesült.

         – Valami baj van?  – kérdezett rá, hisz nem volt jellemző a leányra ez a gondterhes ábrázat.

         – Apu?

         – Igen?

         – Miért csúfolódnak egyesek?

         – Miért kérded? Tán csúfoltak a kiránduláson?

         Rókalány mélyet sóhajtott, és végre elmesélte, milyen nehéz beilleszkednie az új iskolájában. Kiöntötte szívét. Elárulta, hogy Alpár gúnyolta a sárga gumicsizmája miatt, és mert kevés ruhája van.

         – Ez nem szép tőle!

         Rókalány beavatta apukáját a kirándulás azon részleteibe, amiket eddig elhallgatott.

         – Vagy úgy… szóval eltévedtetek!

         – Nem ez a lényeg!

         – Akkor mi? Hogy Rókalánynak hívnak?  – Sári bólintott, ekkor apukája hozzátette. – Találó név.

         – Szerintem is. Engem nem zavar! – pirult el a kislány.

         – És mi zavar?

         – Csak az. hogy kíváncsi vagyok, Alpár és Tekla folytatják e a piszkálódást az iskolában… Nekem úgy tűnt, talán már barátok lehetünk.

         – Te csúfoltad őket?

         – Nem! Dehogy!  – rázta meg Sári, vöröslő üstökét.  – Pedig lett volna miért! Alpár végig úgy viselkedett, mint egy csúszómászó Varánusz. Tekla pedig nagyon csúnyán beszél, és ha mérges olyan, mint valami rémes Madárijesztő.

         – Látod kicsim, gúnynevet aggatni valakire nagyon könnyű, ám annál nehezebb egy frappáns becenevet magadban tartani. Ha Varánusznak és Madárijesztőnek hívtad volna őket, azzal csak elmérgesíted a viszonyt.

         – Tudom. De volt, hogy megbántottak, és jól esett volna visszavágni nekik.

         – Szerintem helyesen cselekedtél! Az elmondottak alapján, végül élvezték ők is ezt a kis kitérőt a faházhoz.

         – De olyan gorombák voltak Ödönnel. Őt Orrszarvúnak hívják! Alpár aggatta rá.

         – Mindenkinek vannak hibái, gyengeségei, vagy kirívó tulajdonságai, ezeket könnyű kiszúrni. Ugyanakkor szerintem pozitívum, és jó is lakozik az emberekben. Talán több is, mint amennyi negatív, de ezeket sokkal nehezebb észrevenni.

         – Igen, igen! Pont mint Ödön, ő kiváló példa erre. Az orrszarvú, nem feltétlen negatív jelző. Amint erre rámutattam, Ödön is megtalálta önmagát. Szerintem még Varánusz és Madárijesztő is megkedvelte őt a nap végén.

         – Most te is csúfolódtál!  – hívta rá fel Sári figyelmét az apja.

         – Az más! Ott nem mondtam.

         – Hmmm. Vacsora közben még áradoztál az új barátaidról. Tudsz valami jót is mondani erről a Varánuszról és a Madárijesztőről?  – csípte meg a lánya nóziját, aki röviden elgondolkodott.

         – Hát… Alpár ravasz, és jól tud másokat ugratni. Tekla pedig nagyon okos. Azt hallottam az udvaron, hogy tavaly kitűnő tanuló volt. És képzeld Apu, hazaúton már barátok voltunk!

         – Látod Sára, még nekik is szükségük van igaz, jó barátokra. Mint azt már oly sokszor mondtam neked, a közös élmények összekovácsolnak bennünket.

         – És így is lett! Igazad volt, mint mindig!  – ölelte meg az édesapját.

         – Hidd el, ezt az elázós, eltévedős kalandot, még évek múltán is mind a négyen felemlegetitek majd.  – csókolta homlokon Rókalányt.

         – Felkapcsolva hagyjam a kislámpát?  – kérdezte, mikor felállt az ágy széléről.

         – Igen! Köszi, és jó éjt.

         – Jó éjt!

         Rókalány összegömbölyödött a takaró alatt, majd békésen végigaludta az éjszakát.

 

Vége!

Állásinterjú

 

 

– Jó napot kívánok!

– Jó napot Olivér! Foglaljon helyet!  – mutatott egy kényelmetlen székre az igazgató.

– Köszönöm!  – engedelmeskedtem készségesen, a szék hangos nyikordulással jelezte, menten összerogy alattam.

Lopva körbepillantottam a szobában. Régies tapéta, tágas ablakok, néhány cserepes növény, családi képek, oklevelek, és egy vaskos könyveket rejtő könyves szekrény. Nem az én ízlésem, de barátságos légkört árasztott magából.

A míves íróasztalon megannyi papírköteg, füzet és okmány terpeszkedett, mégis megakadt a szemem a férfi előtt heverő önéletrajzomon.

– Egy kávét esetleg? Erika! Egy kávét legyen szíves az úrnak!

– Nem kérek, köszönöm!

Az említett hölgy megtermett alakja jelent meg az iroda ajtajában.

– Nem kér? Nem kér...  – sziszegte az igazgató, és egy kis fekete noteszbe firkált.

A titkárnő már indult volna, de az igazgató sietve utána szólt.

– Én azért elfogadnék egyet! Köszönöm Erika!  – emelte fel a hangját, le sem véve a szemét a papírjaimról.

– Hozom.  – morgolódott az említett, pirospozsgás arccal.

Erre az intézetvezető is felfigyelt, s megigazította a vastag szemüvegkeretet, sas madáréval vetekedő szaglószervén. Tekintetével végigkísérte a nő távozását, majd ismét felém fordult. Fürkésző szemeitől, egy pillanatra megborzongtam, mintha belém látott volna.   

– Akkor ezek szerint nem is dohányzik?

– Már nem.

– Már nem? Érdekes…  – ismét körmölt.

– Szabad megtudakolnom, miért jött el az előző munkahelyéről?

Jól begyakorolt válaszom, már készen állt számára.

– Megszűnt a pozícióm, miután…

– Igen, igen már látom!   – szakított félbe némi fintorral, amint egy másik lapra sandított, melyen egy méretes nagyító pihent.

Ez a bizonyos papír nem az önéletrajzom, és nem a motivációs levelem volt. Az a rossz érzésem támadt, hogy kutakodott utánam.

– Miért pont a mi intézményünkben képzeli el a jövőjét?

– Nagyon szeretném ezt az állást, mert…

– Teljesen világos, hogy miért!  – villantott egy tudálékos mosolyt felém, és a bizonytalan eredetű dokumentumon kopogtatott a mutatóujjával. Lesütöttem a szememet.

– Rendben!  – dőlt hátra a székében.  – Volt már korábban nagy teherbírást igénylő munkahelyen?

– Nagy teherbírás?  – értetlenkedve pislogtam rá.

– Igen az! Tudja nagy…  – harapta el a mondatot az igazgató, és újabb krikszkrakszot ejtett a jegyzetfüzetébe.

Nyílt az ajtó.

– A kávéd, Albert!  – szakította félbe a vallatásnak ható kérdezősködést Erika.

– Ohh… pazar! Mézzel édesítette, vagy azokkal a kis fehér bigyókkal?

A testes hölgyemény goromba ábrázattal trappolt át a helyiségen.

– Édeskével.

– Ummm. Mézzel jobb lett volna.

– Nem vagyok barista, Albert! – förmedt rá felettesére, és lecsapta a bögrét az íróasztalra, ám csodálatra méltó módon egy csepp sem loccsant ki belőle. A szék, amin gubbasztottam rettentően kényelmetlen volt, és minden mozdulatomnál nyekkent egyet.

– Nagyon szépen köszönjük Erika.  – mosolygott melegen az asszonyra, aki a szemeit forgatva sietett el.

– Egészségére!  – mondtam.

– Jaj… milyen jól nevelt, köszönöm.  – kortyolt trillázva a kávéjába.

– Mi motiválja leginkább abban, hogy a csapatunkban helyezkedjen el?

Válaszra nyitottam a számat, de az igazgató már belém is fojtotta a szót.

– Egyértelmű mi motiválja, a pénz. Hahaha.  – kisujját eltartva visszahelyezte asztalára a kávés csészét. Önelégült pofát vágott.   

– Ha már szóba került a csapat, mondja, ön csapatjátékos Olivér?

– Szeretek egyedül dolgozni, de csapatban is szívesen…

– Kitérő válasz.  – sóhajtotta az igazgató, majd felemelte az önéletrajzomat, hogy alaposabban tanulmányozhassa.

– Egyébként tetszik, hogy nem árul zsákbamacskát.

– Köszönöm.

Fogalmam se volt, mi egyebet mondhattam volna.

– Bár, hogy hol végezte az általános iskolát, nem hiszem, hogy mérvadó lenne.  – csücsörítve hunyorgott rám, félig a papírlap mögül.

– Hogy áll a gyerekekkel?

– Még nincs…

– Nem magának! Úgy általában?

– Hát… elvagyok velük…

– De?

– Nincs de!

– Hmmm… nincs, de…  – hagyott újfent egy kis tintát a papíron.

– Milyen eddigi eredményére a legbüszkébb?

– Kreatív embernek tartom magam, és az alkotás…

– A pozíció szempontjából ez lényegtelen, inkább a negatív tulajdonságait vegyük egy kicsit górcső alá.

Tudtam hová akar kilyukadni, és az arcom kezdett vörös árnyalatot ölteni. Meg is reccsent az ülőhelyem.

– Mire kíváncsi pontosan?

– Hmm… ez elég bátor kérdés.  – állapította meg, majd lejegyzett valamit, ez több, mint egy percig tartott.

– Mondja csak… öhm… Milyen állat az aszcendense?

– …

– Értette a kérdést Olivér?  – nézett át szemüvege fölött az igazgató, majd tollával meg koppintotta a kávés csészét. Megint írt.

– Medveállatka!

– Hogy micsoda?  – ráncolta homlokát a kérdező.

– Medve. Állatka.  – tagoltam a kezeimet is bevetve a gesztikuláláshoz. Szavaimat, nyikorgó hang nyomatékosította.

– Pardon…

Néma hallgatás ereszkedett a szobára.

– Ha választhatnék, medveállatka lennék.

Nem szólt semmit, csak gyanakodva nézett rám. Kávét szürcsölve várta, hogy kifejtsem.

– Tudja, apró élőlény. Fütyül a sugárzásra, mérgekre, ilyesmi, amit, ha kiraknak a világűrbe, ott is életben marad… egy ideig!

– Vagy úgy…  – nyúlt a telefonjáért a vezető, feltartott mutatóújjal, mintha sürgős elintéznivalója akadt volna.

– Érdekes!  – böködte kicsit a kijelzőt.

Szeme köztem, és a képernyő között pattogott, majd visszatette az asztalra a készüléket.  Gyanítom utánanézett a medveállatka mibenlétének.

– Bár én aszcendenst kérdeztem…  – szegezte tollát ismét a papírra, de nem írt, csak várakozóan meredt rám.

– Ha jól emlékszem vízöntő, de mivel az nem állat, így…

– Világos… világos.  – bólogatott sűrűn, míg jegyzetelt.

– Tisztába van vele, hogy ennek a munkának az elvégzése, több éves tapasztalatot kíván?

Az értetlenkedő ábrázatot, rövid csend követte.

– Igen?  – kérdeztem vissza megroppantva a széket, ugyanis nem egészen értettem, egy egyszerű takarítói pozícióhoz, miféle előképzettséget várna el.

– Hogy áll a láncokkal?  – tolta fel szemüvegét az igazgató, ahogy a papírjaira nézett. Hát témánál vagyunk, gondoltam.

– Parancsol?

– Khmm… a priuszáról lenne még néhány kérdésem.

– Hát tegye fel őket, én minden fontosat leírtam a motivációs levelemben.  – fortyant fel bennem a düh, és kissé indulatosabban beszéltem, mint szerettem volna, sikeresen ráerősítve a sztereotípiákra, és a szék nyekergésére.

Minek játszadozik velem, ha eldöntött tény, hogy nem alkalmaz egy börtönviselt embert? Minek hívott be egyáltalán? Szívem szerint elgörbítettem volna azt a nagy karvaj orrát.

– Nos igen, de van pár pont, amit szeretnék tisztázni. Ugyanis, ha kitudódna, hogy… elnézést a kifejezésért, egy sittest alkalmazok, a szülői munkaközösség a fejemet venné.

– Tiszta sor.  – erőltettem magamra némi higgadtságot.

– Iskolánk jó hírnevével játszadozok, amennyiben felveszem önt kedves Olivér, ugyanakkor a személyes meggyőződésem, hogy mindenkinek jár még egy lehetőség.

Villant fel némi reménysugár.

– Leültem a büntetésemet…

– Csakhogy lopás, garázdaság, és nyolc napon túl gyógyuló testi sértés is szerepel a bűnlajstromán. Nem hiszem, hogy ilyesminek helye lenne egy középiskolában.

– Ezért költöztem egy nyugisabb környékre. Szeretnék új életet kezdeni. Nem vagyok se tolvaj, se agresszív.

– Az előélete az ellenkezőjét sugallja. Kezdve a lopással… 

Lehet nem kellett volna, de belefojtottam a szót ebbe a pojácába.

– A lopás annyi volt, hogy egy haverom kinyitott egy üveg whiskyt a boltban, én is belekóstoltam. Soha nem ittam még olyan drága, és pocsék whiskyt. Belátom, nem kellett volna.

A válaszom nyomán, az igazgatóúr szája sarka egy pillanatra felfelé rándult.

– Iszákos embernek tartja magát?

– Nem iszom többet, mint bárki más. Alkalmakkor persze szoktam.

– Az alkoholista mindig talál magának alkalmat.  – nézett a szemembe áthatóan.

Álltam a tekintetét.

– Ha alkoholista lettem volna is, az alatt a hat hónap alatt kitisztultam volna, nem gondolja?

– De immár szabad ember, semmi nem gátolja abban, hogy italt vegyen.

– Mint mondtam, csak alkalmakkor ittam, de új életet szeretnék kezdeni. Mióta kijöttem onnan, két ilyen alkalom adódott. Amikor szabadultam, és amikor elköltöztem az öcséméktől.

– Rendben. Mesélne kicsit a garázdaságról?

– Persze. A környéken, ahol korábban éltem, nem a közbiztonságról híres. Összebarátkoztam a keménymaggal, hogy ne kelljen tőlük tartanom. És igen, ők balhés figurák voltak. Velük voltam, amikor belekötöttek valakibe. Nem tettem semmit ellene, viszont ott maradtam velük, ami persze nem jó, de én senkit nem bántottam, mégis elő lettem állítva, amikor ügy lett belőle.

– Szeretnék hinni önnek Olivér, de a stikli, ami végül börtönnel jutalmazta önt, nem arról árulkodik, hogy kimaradna a verekedésekből.

– Egy szalonban tetováltam. Mint látja az önéletrajzomból.  – böktem az előtte lévő papírokra, ő csak bólintott.  – Bejött egy gazdag ficsúr, és elém nyomott egy rajzot, hogy ezt szeretné. Én teljesítettem a kérését.  – emeltem fel a hangomat mérgemben, ahogy felidéztem az újgazdag nyikhajjal való konfliktust.  – Arról nem tehettem, hogy nem tudott a srác helyesen írni. Azt kapta, amit kért. Másnap visszajött, hogy tönkre tettem az életét! Ő nem ezt kérte! Hogy analfabéta vagyok! Ilyesmi. Kinevettem, és közöltem, hogy a pénztártól való távozás után, nem fogadok el reklamációt. És ekkor az az elkényeztetett kis szarhá…

– Halkabban, ha kérhetem. Itt a falnak is Erika füle van. Ha nem szeretné, hogy az egész tanári kar ismerje az előéletét, én a maga helyében bizalmasabb hangnemben folytatnám.  – figyelmeztetett, fejével az ajtó felé bökve.

– Elnézést…

– Semmi gond, ahogy ismerem Erikát, épp a cigarettaszünetét költi. De kérem, folytassa. Ott tartott, hogy az ügyfél nem örült maradéktalanul a kapott szolgáltatásnak.

– Igen. Ööö… Szóval fenyegetni kezdett.  – szinte suttogva folytattam, mire az igazgató előredőlve hegyezte a fülét.

– Mondtam, van lehetőség kijavítani, miután begyógyult. Az úgy neki nem volt jó. Addig ő nem vár! És hogy milyen ostoba vagyok, hogy egy ilyen egyszerű szót nem tudok leírni helyesen. Ekkor megmutattam neki az eredeti rajzot, mire elszállt az agya. Felkapta a tetováló gépemet, én meg megpróbáltam kitekerni a kezéből. Túl jól sikerült, és eltörtem a vállát.

– Hoppá!  – csúszott ki az igazgató száján.

– Hoppá bizony, mert az a kis taknyos, valami befolyásos fószer kölyke volt. Mivel nem volt makulátlan az előéletem, könnyedén példát statuálhattak rajtam.

– Szabad megtudakolni, mi volt az ominózus tetováláson?

– A’sszem németül volt. Fogalmam sincs mit írtam el.

Az igazgató próbálta köhögésnek álcázni a hirtelen feltörő nevetését, majd erőltetve rendezte vonásait.

– Nos, Olivér… köhm… Azt hiszem mindent hallottam, amit szerettem volna. Esetleg, önnek valami kérdés?

– Nincs semmi…  – motyogtam beletörődve, abban a tudatban, hogy elhasaltam az állásinterjún.

– Apropó, el is felejtettem megkérdezni.

– Micsodát?   – sóhajtottam, tenyereimbe temetve az arcom.

– A szék! Nem volt kényelmetlen? – tette le a tollat az igazgató, majd újbegyeit egymáshoz érintve hátradőlt. Úgy voltam vele már úgyis mindegy, most alaposan beolvasok.

– Ez? Ez a szék egy szar!

– Rendben!  – csapta össze a tenyerét.  – Ez esetben itt írja alá!

Tolt elém egy munkaszerződést. Elhűlve pislogtam új főnököm, mosolygós ábrázatára.

– Ha az megfelelő önnek, hétfőn, hat nulla nullakor kezdhet…

 

Amennyiben szívesen olvasnál még Olivérről, a börtönben töltött idejéről, itt találsz egy rövid novellát:

Maradandó alkotások - konyhaproduktív (blog.hu)

Ha a másik szereplő, Albert magánéletébe nyernél szívesebben bepillantást, akkor a könnyed őszi krimiparódiánkat javasoljuk olvasásra:

„A Nagy bornyitó összeesküvés” - konyhaproduktív (blog.hu)

Egy rövid jelenet erejéig, Albert ebben a novellánkban is feltűnik:

A Fotócikk-kereskedő - konyhaproduktív (blog.hu)

 

Mesekönyvünk elérhetősége:

Pacsmagoncok

Vess egy pillantást egyéb felületeinkre is:

Konyhaproduktív - YouTube

Facebook

Konyhaproduktív (@konyhaproduktiv) • Instagram-fényképek és -videók

„A Nagy bornyitó összeesküvés”

 

 

Borongós őszi éjszakán történt. Kés emelkedett a magasba, majd lecsapott áldozatára. A húsba hatoló fém könnyűszerrel vágta át az inas részeket.

         – Mi lesz a vacsi?  – kérdeztem a feleségemet, Ágit, aki virtuóz módon ténykedett a konyhában.

         – Pörkölt tarhonyával.  – nézett felém sejtelmes mosollyal.

         – Remek.  – nyugtáztam csókot lehelve a nyakára, majd a nappaliba vettem az irányt. A nagyfiam Boldizsár, a fotelben nyomkodta a telefonját, míg Csilla, Mufurc hátán lovagoltatta a babáját.

         – Mi a helyzet?  – kérdeztem Boldizsárt.

         – Csak a haverokkal dumálok.

         – Gondolom, a leckét beszélitek meg?  – érdeklődtem kedvesen.

         – Hát persze Apa, a leckét.  – gúnyolódott, fel sem pillantva a telefonjából.

         Vannak kamaszok, kiken alig érződik a lázadás szele, nos, Boldizsár nem ez a kategória.

         – És te, prücsök?  – guggoltam Csilla mellé, és megsimogattam a mellette kuporgó öreg bulldog hátát.

         Csörömpölés szűrődött a konyhából, majd sorra becsapódó fiókok csaptak zajt. Nem nagyon törődtem vele.

         – Próbálom betanítani Mufurcot, hogy ha rárakom Hercegnőt, akkor ne rázza le magáról. Mufurc lesz a lova.  – avatott be a tervbe a konyhaajtó felé pillantva, ahonnan dörrenő hangok is hallatszottak.

         – És hogy haladsz?

         – Egyelőre, lerázza magáról, megrágja, majd a helyére viszi. De sikerülni fog.  – felelte eltökélten.

         – Ebben nem kételkedem.

         – Drágám! Tudnál jönni egy pillanatra?  – szólt ki Ági a konyhából, én pedig eleget tettem a kérésnek.

         – Nem láttad a bornyitót? Kéne egy kevés vörösbor a pörköltbe.

         – A helyén nézted?

         – Ó Albert, hogy ez nekem, miért nem jutott eszembe?  – csapott a homlokára a feleségem.  – Persze hogy néztem! Már az egész konyhát átkutattam.

         Szavainak hitelt adott a konyhapult rendezetlensége, a nyitott fiókok, és a csapkodás hangjai, miket az imént hallottam.

         – Megkeresnéd?

         Kérése hatására átkapcsolt bennem valami. Egy zsigeri ösztön, amit elnyomva tartottam a hétköznapokban. Nejem nem véletlenül fordult éppen hozzám a problémával. Nyomozói kvalitásom, széles családi körben elismerésnek örvendett.

         Több rejtély megoldása is a nevemhez fűződött. „Az eltűnt fél pár zokni esete”, „A nagy távirányító talány”, és többek közt a „Lába kélt lakáskulcs misztériumot” is én oldottam meg.

         – Albert Poirot a rendelkezésére áll asszonyom.  – néztem rá csábosan, lezserül az ajtófélfának támaszkodva.

         – Jaj, ne szórakozz már!  – legyintett türelmetlenül.

         – Hol látta utoljára az eltüntet?  – léptem a fiókhoz, ahol papírt, és a tollakat tartottuk.

         – És már megint kezdi…  – sóhajtott beletörődően Ági.

         – Pfff… nem is tudom. Talán két hete, mikor anyád vigyázott a gyerekekre.

         Jól emlékeztem arra a napra. Péntek este. A gyerekek a szüleimnél. Házassági évforduló. Gyertyafényes vacsora. Én főztem. Pasta al’arrabita volt a menü. Garnélarákkal, mellé egy üveg pinot noir.

         – Azóta nem volt szükség a keresett eszközre?  – jegyzeteltem buzgón.

         – Nem!  – jelentette ki magabiztosan.  – Azóta nem ittunk bort, és tudom, hogy visszaraktam a helyére.

         A gyerekek talán tudják a választ, ezért hozzájuk fordultam.

         – Láttátok a bornyitót?

         – Nem!  – hangzott fel kórusban a válasz. Visszatértem Ágihoz.

         – Esküdni merne, hogy a helyére került?  – szegeztem neki a kérdést.

         – Albert, túllősz a célon!  – figyelmeztetett csípőre tett kézzel.

         – Biztos nem látta azóta? Gondolkozzon!

         Az érlelődő düh, Ági arcán, ráébredő kifejezésre váltott.

         – A szomszéd! Évike kérte el, még múlt héten. Ohh, ki is ment a fejemből. Átugranál érte Sherlock?

         – Mi sem természetesebb hölgyem.

         Elégedetten indultam útnak, amiért ilyen gyorsan megoldódott az ügy. Fejembe nyomtam a kalapom, és ballonkabátot húztam. Odakint szemerkélt az eső. A ködös kerten átvágva indultam a feledékeny szomszédasszonyhoz. A hold kísérteties lidércfénybe vonta az udvart.

         Bekopogtam Évikéhez, a férje nyitott ajtót. Legendás szimatom azt súgta, Évike épp eltünteti a nyomokat.

         – Albert? Minek köszönhetem ezt a kései látogatást?  – morgolódott Dániel, összébb húzva mezítelen, szőrös mellén a köntöst. Egyáltalán nem tűnt barátságosnak.

         – Dániel!  – biccentettem, megemelve a kalapomat.  – Egy eltűnt bornyitó ügyében nyomozok. Ági azt állítja, kölcsön adta, még a múlt héten.

         – Albert?  – jelent meg Évike is értetlenkedve, átkarolva a férjét. Megismételtem a vádakat.

         – Ja igen, a bornyitó.  – merengett el Évike.

        Összeszűkült szemmel figyeltem a fiatal nő mikromimikáját, hátha hazugságon kapom.

         – Hú… nem is emlékszem.  – próbált hárítani.

         A páros között bepillantottam a házba, hátha meglátom a keresett eszközt. A kislányuk, tapogatva közeledett felénk.

         – Áááá… szép estét Tamara.  – köszöntöttem a leányt.

         – Albert bácsi?  – kérdezte, felém emelve üres tekintetét.

         – Tökéletes megérzés, mint mindig!  – dicsértem meg a vak kislányt, olyan melegséget sugározva a hangomból, amennyire csak képes voltam rá.

         – Nem tudod, véletlenül merre van a bornyitó, amit kölcsönadtunk anyukádnak?

         Tamara már nyitotta a száját, de az anyja dühösen közbevágott.

         – Albert! Az ég szerelmére… vacsoráznánk!  – fohászkodott a felhők felé Évike.

         – Mi is! Csak nem tudunk addig, míg nem kerül elő a bornyitó, ami mellesleg nálatok járt utoljára.

         – Albert kérlek… fáradt vagyok a baromságaidhoz. Ma egy elég csúnya balesethez mentünk ki.  – morgolódott Dániel, aki menősként dolgozott.  – Nincs jókedvem. Kérlek, menj most el.

         – Csak nézzétek meg a fiókban. Egy perc az egész.  – kérleltem Dánielt, akit magamban mindig is hősnek tartottam.

         – Felesleges.  – cincogta a kislány, minden szem a világtalanra szegeződött.

         – Hogy mondod kicsim?  – simította meg Tamara haját az anyja.

         – A miénk eltört. Akkor kérte el Anyu a tiéteket.

         – Na ugye.  – kacsintottam a kislányra, aki mindezt nem láthatta.

         – Jaj, tényleg… De azt már múltpénteken visszaadtam.  – fordult felém ismét Évike.

         – Ági nem emlékszik semmi ilyesmire.  – szembesítettem Évikét a tanú vallomásával.

         – Mert a fiad nyitott ajtót, az ő kezébe nyomtam.  – ismertette tettét a szomszédasszony.

         – Akkor bizonyára valami félreértés történt.

         – Nem tesz semmit.  – legyintett fáradtan a családfő.

         – Már nagyon várom a szombatot.  – mosolyodott el Tamara.

         – Biztosíthatlak, hogy Csilla is tűkön ül.

         – Ha nincs más Albert, akkor…  – kezdett bele Évike.

         – Akkor nem is zavarnék tovább. Köszönöm a segítséget.

         Elköszöntem, a szomszédok legnagyobb örömére. Tamara aranyosan integetett el mellettem az utcára, míg bezárult a bejárati ajtó.

         Gondolkodóba merültem. Ha visszakerült a háztartásba, hol van most? Az ügy egyre kacifántosabbá vált. A gyanúsítottak száma egyre csak nőtt. Azonnal beszélnem kell Boldizsárral, de a fiú olyan, mint egy időzített bomba.

         Óvatos tervet kovácsoltam. Vele szemben, csak a legvégső esetben folyamodnék az apai szigor módszeréhez. Serdülő fiam, e változó korban, meglehetősen labilis.

         Nem tértem haza azonnal. Az árnyak közé rejtőzve lestem be az ablakon. A fiú, még mindig a telefonját nyomkodta. Miért?

         A szemerkélő esővel mit sem törődve elővettem a saját készülékem, és a rododendron bokor takarásában hacker-üzemmódra váltottam. Boldizsár közösségi felületén keresgéltem, de semmi arra utaló jelet nem láttam, hogy ő lenne a vétkes. Nem én lennék, ha ennyiben hagynám a dolgot. Legjobb barátja profiljára kattintottam. És bingó!

         Hetvenöt like, egy poszt alatt. Három fiatalt ábrázol, akik fennkölten néznek a kamerába. A kép sarkába benyúlik egy nyitott borosüveg. Boldizsár elmaradt szombaton, és ingoványos léptekkel sietett a szobájába, mikor végre megérkezett. Már akkor sejtettem, hogy bűnös élvezeteknek hódolt, de nem akartam felhívni erre a nejem figyelmét, mert Ági olyan jelenetet rendezett volna, amit mindannyian megemlegetünk.

         Mint említettem, különös odafigyelést igényel egy hormonoktól túlfűtött tinédzser. Ha közeledsz felé, eltaszítod. Ha leteremted, visszatámad. Ha eltiltod a barátaitól, életre szóló köteléket alakítasz ki köztük. Én a „hagyom a saját hibáiból tanulni” módszert választottam a konfliktus kezelésére. 

         – Albert? Mi a fészkes fenét művel abban a bokorban?  – kérdezte a folyton morcos szembe szomszéd, aki esernyővel a kezében tért haza a szokásos esti sétájáról.

         – Jó estét Jancsi bácsi! Én csak a dugóhúzónkat keresem!

         – A susnyásban?

         – Pontosan!

         – Idióta!  – csóválta a fejét, és belépett a házba.

         Én is besurrantam, és a nappali helyett, Boldizsár szobáját vettem célba. Benyitottam.  Több napja gyülemlő szennyeskupac szaga csapta meg az orromat. A célszerszám a rendetlen háló bármely pontján lehetett. Ballonkabátom zsebéből, hű társam, a nagyítóm is előkerült. Sietve kutattam át a szobát, eredménytelenül. A káoszban képtelenség volt eligazodni.

         A hátizsákján azonban megakadt a szemem. Belekukkantottam. Bornyitót nem, de egy parafa dugót találtam. Igaz hát! A hétvégén ivott a barátaival!

         Megkönnyebbülve hagytam el a helységet, ugyanis mindig a hideg futkosott a hátamon, ha betévedtem ebbe a kuplerájba, amit ő szobának nevez.

         – Boldizsár! Egy szóra legyél szíves!  – intettem magamhoz a nappali ajtajából. A fiú cöccögve, de engedelmeskedett, és fintorral az arcán állt meg előttem.

         – Mit akarsz?

         – Ejnye, fiatalember, mi ez a gorombaság!  – ráncoltam a homlokomat.

         – Bocs. Mit szeretnél?  – javította ki magát kelletlenül.

         A zsebembe túrtam, és felmutattam a nagyítót, majd a másik kezemben lévő parafa dugóra irányítottam a lencsét, hogy Boldizsár is alaposan megnézhesse.

         – Mi ez itt?  – kérdeztem katonásan.

         – Egy dugó?  – bizonytalanodott el a fiú.

        – Pontosan! És ismerős ez a dugó valahonnan?  – néztem a szemébe, átható tekintettel. Mintha riadalom futott volna át az arcán. Megvagy!

         – Nem! Tán kéne, hogy az legyen?  – vont vállat a fiú.

         – Ami azt illeti, azt fontolgatom, szóljak e anyádnak, hogy szombaton részegen estél haza. Ezt a dugót a táskádban találtam. Az a nyurga haverod, pedig kirakott egy képet, amin bort iszogattok.

         – Hogy mi?  – háborodott fel Boldizsár.

         – Tán tagadod?  – nyomtam feljebb a szemüvegem az aprónak nem nevezhető orrnyergemen.

         – Te átkutattad a táskám? Ehhez nem volt jogod!  – emelte fel a hangját.

         – Az én házamban, az én szabályaim érvényesek! És halkabban, ha nem akarod, hogy anyád tudomást szerezzen a stiklidről.

         A fiú félősen a konyha irányába sandított. Tudta, hogy az anyja haragja elsöprő erejű lesz, ha eljár a szám.

         – Hárman ittunk egy üveggel, nem nagy dolog!  – suttogta.  – Nekem is csak egy pohárnyi jutott.

         Hazudik, mint a vízfolyás.

         – Nézd! Egy pohár bortól betalálnál a szobádba, de most nem a bor érdekel. Ennyi idősen én is ittam stikában, felőlem csináld, csak tudd hol a határ. Nem mondom el Anyádnak se, ha válaszolsz egy kérdésemre.

         Boldizsár őszinte döbbenettel figyelt, nem akarta elhinni, hogy ilyen könnyen megússza a lebukást.

         – Hol van a bornyitó? Pénteken Évike neked adta, és te nyilvánvaló, hogy magaddal vitted múltszombaton.

         – Igen, tényleg így volt.  – szegezte a szemét, papucsos lábára.

         Igazat beszél. Haladunk.

         – Akkor hol van?

         – Nem tudom. Én eskü visszaraktam a helyére.  – vakarta meg a tarkóját.

         Áratlanságot sugárzott magából. Nem ő a ludas.

         – Hiszek neked!  – veregettem meg a vállát, ami egy megkönnyebbült sóhajt váltott ki belőle.

         Elhessegettem, és ő vissza-visszafordulva foglalt helyet.

         A hajamba túrtam tehetetlenségemben, mikor eszembe jutott Csilla. Az egyetlen, akit még nem hallgattam ki. A legkisebbre nem gyanakodtam volna, de ha minden mást kizártál, és a leglehetetlenebb maradt csupán, annak kell lennie a megfejtésnek.

         Az íróasztalomhoz léptem, ami mellett Csilla játszadozott. Felkapcsoltam az asztali lámpát, és a leányra irányítottam. A szemét eltakarva figyelte, mit művelek. Kezdődhetett a kihallgatás.

         – Leülhetek ide melléd?

         Szeretetteljesen nézett rám, nem akartam elhinni, hogy mindvégig ő volt a tettes.

         – Persze.  – vigyorgott. Képtelen voltam viszonozni, csak egy sanda félmosolyra tellett tőlem.

         – A bornyitóról szeretnék veled beszélni. Szőrén-szálán eltűnt.

         Mint egy őz, ami remegő lábakkal áll egy autó reflektorfényében, meredt rám fejcsóválva.

         – Nem láttam.  – vágta rá, túl gyorsan semhogy igazat beszéljen.

         – Egészen biztos?

         – Igen.  – cincogta.

         – Csillagom! Tudom, hogy játszottál vele.

         – Én… én nem tudom, hol van.  – nézett körbe menekülő utat kutatva.

         – Ne aggódj, senki nem neheztel rád, csupán szeretném megtudni, hol van.

         – Ne…em tudom.  – hebegett-habogott Csilla.

         Előfordult már máskor is, hogy piszkos trükkökhöz kellett folyamodnom vele szemben. Jól tudtam mivel kenyerezhetek le egy hatévest.

         – Vacsora után, kapsz egy gombóc fagylaltot, ha megmondod, hol láttad utoljára!

         – Tényleg?  – méregetett gyanakodva.

         – Tényleg!  – biztosítottam mosolyogva.

         – Esküdj meg, hogy nem kerülök bajba!

         – Esküszöm.  – tettem szívemre a kezem.

         – Istibizti?  – hunyorgott rám.

         – Istibizti.  – egyeztem bele.

         – Hát jó.  – közelebb intett magához, és motyogva folytatta.  – Láttam, hogy Boldi berakta a fiókba. Azt mondta, ha bárkinek szólok erről, kitekeri a nyakamat.

         – Ezt mondta?  – pillantottam a telefonjába révedő fiamra.

         – Ne nézz rá! Így rájön, hogy árulkodtam!

         – Igazad van, ennek az esetnek köztünk kell maradnia. Folytasd, kérlek. 

         – Csak játszani akartam vele. Olyan, mint egy balerina.  – pirult el kissé.  – Kivettem a fiókból, és pörgettem.

         – Hmm… De mi lett vele?

         – Nem tudom.  – tárta szét törékeny karjait.  – Leraktam Hercegnő mellé, és kimentem a zsírkrétáimért, de mire visszaértem már nem volt sehol. Nem mertem szólni, hogy eltűnt! Sajnálom! 

         – De hát miért nem mertél?

         – Féltem, hogy sarokba állítasz.

         – Igazán? Ennyire szigorú vagyok? Jó tudni.  – csíptem bele az orrába, amit egy ékes kacajjal jutalmazott.

         – Komolyra fordítva a szót. A föld nem nyelhette el, és szerintem a földönkívüli inváziót, és a dimenziókapu teóriát is elvethetjük.  – zártam ki a lehetőségeket az államat simogatva. Csilla kuncogva utánozta le az állvakaró mozdulatot. Örültem, hogy sikerült belevonni a játékba.

         – Akkor hová tűnt? Szerinted?

         – Nem tudom!  – csóválta meg a fejét.

         Körülnéztem, a puzzle darabkák lassan a helyükre csusszantak.

         – Mióta tanítgatod Mufurcot?

         – Nem tudom. Régóta.

         – Szerintem, a babáddal együtt, a bornyitót is megrágcsálta, és a helyére vitte.  – gondolkoztam hangosan, és Csilla szeme is csillogni kezdett.  – Vagyis a bornyitó…

         – Mufurc ágyában lesz!  – kiáltott fel Csilla a szájához kapva. Egyszerre néztünk a vétkes ebre, de Mufurc örült a ráirányuló figyelemnek.

         Nyomozótársammal együtt léptünk a kutya, elnyűtt pokrócokból álló fekhelyéhez. Mufurc a nyomunkban ballagott a bűntett helyszínére. Csillával együtt túrtam át, a kutyaágyat, míg nem ujjaim, egy fémes állagú anyagba ütköztek.

        – Voilá!  – húztam elő a fognyomokkal tarkított dugóhúzót a pokróc halom közepéből.

         – Szép munka volt. Tartozom egy fagylalttal.  – kacsintottam a lányomra.

         Sietős léptekkel indultam a konyhába, hogy mielőbb Ági kezébe nyomhassam az elnyűtt eszközt. Ahogy közeledtem, incselgő illatok kanyarogtak a helységből. Az ajtókeretnek támaszkodva álltam meg. A dugóhúzó sörnyitó részébe csúsztattam az ujjam, majd pörgetni kezdtem.

         – Bonsoir mademoiselle.  – búgtam, elővéve legcsábosabb mosolyomat.

         – Ó, hát meglett?  – derült fel Ági arca.

         – Mi sem természetesebb ennél, hiszen ön az Albert Poirot nyomozóirodát választotta.

         Hozzám lépett, és ahogy kivette a kezemből a dugóhúzót, csókra nyíló ajkakkal indult meg a szám felé. Lehajoltam, becsuktam a szemem, és úgy vártam fáradozásaim jutalmát. A csók elmaradt, helyette a fülemen éreztem a suttogó szavakat.

         – Hát kissé elkéstél, már egy fakanállal benyomtam a dugót!

 

 

 

Amennyiben érdekel a zsémbes szembe szomszéd, Jancsi bácsi története, amiben tiszteletét teszi Albert és Boldizsár is, akkor itt elolvashatod:

A Fotócikk-kereskedő - konyhaproduktív (blog.hu)

Ha a másik szomszédban lakó vak kislányról Tamaráról, és a hős mentős Dánielről akarsz többet megtudni, az alábbi novellák közt meg teheted:

Virágérzet - konyhaproduktív (blog.hu)

A beteg - konyhaproduktív (blog.hu)

Mesekönyvünk:

Pacsmagoncok

Vess egy pillantást egyéb felületeinkre is:

Konyhaproduktív - YouTube

Facebook

Konyhaproduktív (@konyhaproduktiv) • Instagram-fényképek és -videók

 

 

Maradandó alkotások

 

 

Művész vagyok! Az általam ismert legnagyobb. Számomra az emberi test, csak egy vászon. Teljes átszellemülés jellemzi a munkáimat. Ügyfeleim maradéktalan elégedettsége a garancia a tehetségemre. Egyet leszámítva. Miatta vagyok itt. Viszont átmeneti lakhelyem, megannyi kreatív lehetőséggel kecsegtet. Most is épp kuncsaftra várok.

A berregést követően kinyílnak a kóter rácsai. A cellatársam, akin egy nonfiguratív főnixmadár díszeleg nekem köszönhetően, már megy is gyúrni az udvarra.

Én a priccsemen ülve várom, hogy elinduljon a nap.

Moslékos Pityu érkezik hozzám a konyhából. Könyökén a gyönyörű pókháló jelzi, járt már nálam korábban. Azóta Moslékos vált a legjobb csempésszé. Bármit képes behozni, példának okáért tintát. Nekem, hálája jeléül fél áron csempészik. Átadja a szajrét, én pedig tenyerébe nyomom a szokásos cigaretta mennyiséget.

Ismét egyedül ücsörgök a „szalonomban”. Míg várok a mai kliensemre, előpiszkálom a tűt a matracomból. Mélázok egy keveset az eddigi alkotásaimon. A cirádás Ü.S.S. szócska Gallyas méretes öklén, Istenem, maga a zsenialitás. Mindig megvéd, ha konfliktus adódna, most is a szomszéd cellában várakozik, arra az esetre, ha probléma merülne fel.

A késelésért elítélt Szép Konstantin köszön rám egy halk fújtatással. Rabruhája ujját feltűrve hordja, így megpillanthatom karján az egyik remekművemet. Kérésére áthúztam Jolánt, hogy új barátnője Szamanta kerülhessen alá, egy alaposan kidolgozott felirat formájában. Kis meglepetésként aláfirkantottam az „örökké” szócskát. Büszkeség tölt el a látványától. Tudniillik, ez a tetoválás hozta össze a lánnyal. A beszélőn mutatta meg szerelmének, akinek meglehetősen imponált a szépséges felirat. Azóta úgy búgnak a telefonon, mint dögön a legyek. Öröm nézni.

Várom a kuncsaftomat, aki precíz és pontos ember hírében áll. Mivel egy teljesen elmebeteg pszichopatáról van szó, lelkiekben is rákészülök az alkotásra. Nem akarok hibázni. Nála nem.

Látásból ismerem, de még soha nem beszéltem vele. Cellatársam óva intett tőle. Magának való alak. Első napján persze Bandiék bepróbálkoztak nála az udvaron, melynek egy agyrázkódás, egy szilánkosra fejelt orr, és három törött kar lett az eredménye. Mindenki retteg tőle. Állítólag szamuráj karddal rontott a rendőrökre egy villamosmegállóban. Többször is meglőtték mire sikerült ártalmatlanná tenni. Még nem tudom mit óhajt magára tetováltatni.

Megérkezik.  Meglehetősen magas. Méltóságteljes merev arca higgadtságot sugároz.

– Te vagy Olivér?  – mér végig összeszűkült szemmel.

– Igen. Te pedig Zaránd, ha nem tévedek…

Bólint, de nem szól többet. Megkapom a szokásos munkadíjam, majd egy kisimítgatott papíron nyújtja át a felvázolt tervet. Japán kanjik szerepelnek rajta.  Meglepően művészi kalligráfiai tehetségről tanúskodik. Némán készülök elő, gondolkodom.

Fogalmam sincs, mit jelenthet. Elmosolyodom a gondolatra, hogy talán ő sem tudja, csak látta valahol, és megtetszett neki az ábra. Azon kapom magam, hogy megpróbálom kitalálni, mi lehet a jelentése. Talán egy…

– Mi olyan vicces?  – förmed rám Zaránd.

– Semmi, semmi, csak eszembe jutott valami. Lényegtelen.  – rendezem unottá az ábrázatomat.

Leveti a pólóját, és azonnal látom, igazak a róla szóló pletykák. Több behegedt lövésnyom és apróbb vágás tarkítja a felsőtestét. Nem törődők vele. Teljes extázisban kezdek bele legújabb művembe. A tinta illata maga a gyönyörűség, és a kiserkenő vér látványa egyenesen megbűvöl. Fel sem fogom mennyi idő telik el. Egyszer csak elkészülök. Elégedett vagyok. Az ügyfelem is. Merev komolysággal méri végig, ahogy a borotválkozó tükrömben megmutatom neki az alkotást.

– Szabad megtudni, mit jelent a felirat?  – kérdezem óvatosan.

– Bosszú.  – mondja, majd anélkül, hogy megköszönné a munkámat, elvonul a saját hálókörletébe. Előre szánom szegény ördögöt, akire Zaránd haragja irányul, de szerencsére nekem nincs közöm hozzá.

 

Amennyiben érdekel Zaránd börtönbe kerülésének története, egy korábbi novellánkban elolvashatod:

Szeppuku - konyhaproduktív (blog.hu)

Szép Konstantin előéletéről is találsz egy rövid novellát, ha ide kattintasz:

Bergerhoff Pál feledhetetlen találkozása - konyhaproduktív (blog.hu)

Mesekönyvünk:

Pacsmagoncok

Vess egy pillantást egyéb felületeinkre is:

Konyhaproduktív - YouTube

Facebook

Konyhaproduktív (@konyhaproduktiv) • Instagram-fényképek és -videók