Géza bá

Gomolygó felhők gyűltek az ólomszürke égbolton, az eső lustán szemerkélve hullott alá. Géza bá jóllakott elégedettséggel üldögélt a bodegájában, és hallgatta a cseppek ütemtelen dobolását. Az idős férfi egy öreg kuvasz fülét vakargatta épp. Együtt figyelték a kölyökkutyát, aki szinte rágás nélkül habzsolta Géza bá vacsorájának maradékát.

– Mint, aki soha nem evett! – nevetgélt Géza bá, mikor a kiskutya nagy igyekezetében, hogy makulátlanra nyalja fémtálkáját, egészen az ajtóig tolta azt.

A telephely két őrkutyáját Géza bá gondjaira bízták. A Bikficnek keresztelt magyar vizsla, maximum fél éves lehetett. A szertelen jószág igen játékos természetű volt, vékony hangon ugatta meg még a legyeket is. A Tábornok névre hallgató korosabb társa, épp ellenkező tulajdonságokkal bírt. Mindig komótos fegyelmezettséggel járta végig az őrizendő területet. Ritkán ugatott, ám azt mindig indokolt esetben tette.

Igazán megkedvelte ezt a két állatot, bár Bikfic néha felbosszantotta a szeleburdiságával, hisz folyton ott nyüzsgött az éjjeliőr lába alatt. Géza bá meglátása szerint, régen be kellett volna íratni egy kutyaiskolába a komisz ebet. Tábornokra viszont egy rossz szava sem lehetett. Szófogadó volt, és csendes.

Már három hónap telt el, hogy elvállalta a szeméttelepőri pozíciót. Nem teljesen értette mi szükség van arra, hogy szemétkupacokat őrizzen, de a csekély nyugdíj mellé, jól jött ez a kis keresetkiegészítés.

A rádió egy érdekesnek ígérkező interjúval vonta magára Géza bá figyelmét. Mire izgalmasabb vizekre terelődött volna a beszélgetés…

– Ne menjenek sehova, rögtön folytatjuk!  – búgta a rádiós, majd elindult egy zene, amit Géza bá nem tudott értékelni.

– Te jó ég, miket hallgatnak ezek manapság.  – csóválta a fejét.

Bikfic ércesen vinnyogó ugatással hívta fel magára a figyelmet. Az ajtót kaparva, kéredzkedett ki az őrbodegából. Kiengedte a jószágot, idősebb társa azonnal követte.

Az öregúr felfigyelt a messze villódzó felhőkre. Az eső egyre nagyobb vehemenciával verte az őrbódé tetejét és a szél is felélénkült. A kutyák majd úgyis jeleznek, ha beakarnak jönni, gondolta. Kirázta a hideg, ezért inkább becsukta az ajtót, és visszaült a kényelmetlen székre. A pocsék modern zene véget ért, és a beszélgetés ott folytatódott, ahol abbahagyták.

– Már éppen ideje volt!  – dőlt hátra, bögréjéből forró teát kortyolva.

A rádióadás váratlanul akadozni kezdett. Géza bá megütögette a készüléket.

– Rohadt vihar.  – morgolódott a bajsza alatt, miután sikeresen megszűntette a problémát.

Kis idő múlva mindez megismétlődött, ám ezúttal a fizikai behatás nem segített, és hamarosan csak egyszerű statikus zörej hallatszott. Géza bá hiába csapkodta, rázogatta, az adás csak nem akart visszatérni.

– Remek!  – adta fel a küzdelmet, és duzzogva ült le.

Megigazította a szemüvegét, majd elővette táskájából a már félig kiolvasott regényt. Mire belemerült volna, a lámpa is pislákolni kezdett.

– Ne csináld ezt velem...  – kérlelte az áramszolgáltatók istenét, de az nem hallgatott imáira. Pár perc elteltével sötétség borult a kis bódéra.

– Hogy az a...  – káromkodott kacifántosan.

Életében először érezte úgy, hogy nagyot hibázott, amikor nem sajátította el az okostelefonok használatát. Egyik unokája Boldizsár, rendkívül jól értett a modern technológiákhoz. Többször is felajánlotta, hogy megmutatja a kütyük kezelését, de Géza bá megelégedett a régi nyomógombos telefonjával. A hívásindítás, és fogadás kimerítette a tudását, így most sértődötten kuksolt a sötétben. A kutrica tetején kopogó égszakadás tipikus hangjai felerősödtek.

Fura neszezésre lett figyelmes a csöndes duzzogás közben. Mintha valaki járkálna odakint. Biztos csak Tábornok és Bikfic, vélekedett, de azért kikukkantott az ajtón. Sehol senki, állapította meg. Úgy tűnt az áramkimaradás az egész telepet sújtja, nem csak a bodegát. A tornyosuló szemétdombokkal határolt terület sötétbe burkolózott.

– Tábornok!  – szólította az állatot, de az kutya mivoltának köszönhetően, nem válaszolt.

– Bikfic!  – próbálkozott a kisebbnél is, bár tőle nem várt sokat. Még nem hallgatott a nevére.

A kaparászó zaj a közelből jött, így elhatározta utánajár a dolognak. A telepet egyébként is időszerű volt körül járni.

Odalépett az ajtó melletti fogashoz, és leakasztotta róla elnyűtt esőkabátját, majd a szolgálati elemlámpáért nyúlt, és nekivágott a körjáratnak. Szemüvege használhatatlannak bizonyult az esőben. Inkább zsebre dugta.

– Tábornok!  – hívta ismét, mind hiába.  – Bikfic!

– Hová tűntetek?  – morogta, miközben a kabát cipzárjával bajlódott.

A furcsa hang egyre erősödött. A szemétválogatók hangárja felöl jött. Egy árny iszkolt el, épp a szeme előtt, besuhanva az épület mögé.

– Tábornok?  – kérdezte elbizonytalanodva, mert a sötét alak nem nagyon hasonlított kutyára.

Nyugtalanság fogta el az öreget.

– Ez csak valamelyik kutya.  – legyintett Géza bá, saját magát csillapítva.

Félve kukkantott a fal mögé. Nagy kő esett le a szívéről, mikor észrevette a fát, minek ágait, a hangár oldalának csapkodta a metsző őszi szél.

A szeméttelep nagy területen helyezkedett el. Sokszor bejárta már az utat, de ma semmi kedve nem volt hozzá. Elhatározta körülnéz, amint visszajön az áram. Ha valaki kérdezné, azt hazudja már végzett. Ázott ruhája is tanúskodna a történet mellett. A kutyák meg majd úgyis visszajönnek, ha meg akarnak melegedni.

Már félúton járt visszafelé, mikor a kis Bikfic felvonyított a messzi távolban. Biztos telihold van, gondolta az öreg. Felnézett, de csak a feketén vonuló felhőzetet látta. A kis vizsla ismét vonyított, illetve így, hogy ezúttal rákoncentrált, már inkább fájdalmas sírásra hasonlított.

– Francba.  – zsörtölődött.  – Ha bajod esik, még én kapok ki miattad, az biztos.

Nem tehetett mást, kénytelen volt megkeresi az ebeket. Eszébe sem jutott végigjárni a teljes telepet, inkább egyenest a vonyítás felé vette az irányt. A telep közepe tájékáról jöttek a hátborzongató nyüszítések, a legnagyobb szeméthegyek közeléből.

Semmi egyéb nem hallatszott, csak a szél süvítése, az eső kopogása a kabátján, és a kutya szenvedő sírása, ami teljesen kiakasztotta. Mentében a szívét markolászta, ki ne ugorjon a helyéről. Ráadásul az elemlámpa fénye is pislákolni kezdett.

– Ne... csak most ne.  – ütögette meg a lámpát. Még működött, de már halványult.

– A kutyafáját Tábornok, lábhoz! – kiabált a vaksötétbe, de a sárgásfehér szőrű eb nem jelent meg.

Gézát keményfából faragták. Fiatal korában önkéntes tűzoltóként is ténykedett, és látott kemény dolgokat az élete során, tehát nem ijedt meg az árnyékától. Mostanra viszont egy hátfájós öregúrrá vált, csekély fizikai erővel. Belegondolt, mit tenne, ha valakivel összefutna a sötétben. „Te csak ne hősködj! Ha vinni akarják a szemetet, hadd vigyék.” jutott eszébe a felesége intő tanácsa, mikor első éjszakájára készült a szeméttelepen.

Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy valaki egyszer csak megjelenik, ezért minden sarokra rémes árnyalakokat vizionált.

– Úristen! – kiáltott fel, amikor a pislákoló elemlámpa fényében észrevette, egy csontváz keze lóg ki az egyik kukászsák mögül.

Azt hitte menten összerogy félelmében. A telefonjáért nyúlt, hogy hívja a rendőrséget. A rohadt életbe, találtam egy hullát, futott végig az agyán. Azt mantrázta magában, hogy ez egyszerűen nem lehet igaz.

Lehunyt szemmel, vett három mély lélegzetet, hogy erőt vegyen magán, majd óvatosan közelebb lépett. Jobban meg akarta nézni a maradványokat, mielőtt tárcsázza a segélykérő számot. A csontváz keze fehéren csillogott a szakadozó lámpafényben, ugyanakkor furcsának is hatott. A zsebre tett szemüvege hiányát hunyorgással próbálta kompenzálni, s így közelített a tanulmányozandó csontos ujjú kar felé.

– Idióta!  – átkozta magát, és lábával megbökte a törött hátvakarót, majd továbbindult.

Az egész égboltot átszelő villám, a maga dörgedelmével nagy frászt hozott Géza bára. Úgy berezelt, mint egy kisiskolás bakfis. Kissé szégyellte is magát, hogy ilyen könnyen megijedt egy egyszerű természeti jelenségtől. Csak a szeme sarkából látta, de az égi vaku fényében, megmozdult valami az egyik szemétdomb tövében. Érezte, hogy a karja libabőrös lesz.

– Ki az ott?  – kiáltott oda Géza bá, elhaló hangon.

Nem kapott választ. Ahogy közelebb lopódzott, feltűnt neki, hogy a szörnyeteg is mozgásba lendült. Géza bá szíve erőteljesen vert, oda is kapott.

A szeméthalomban megbúvó szörnyek, csupán a képzelet szüleményei, ezt tudta jól, mégsem bírt parancsolni az agyának, mikor egy rémes, gonosz arc bontakozott ki a szeme előtt. Racionális ember hírében állt, éppen ezért közelebb is merészkedett a rémhez.

Keserűen felnevetett, mikor ráeszmélt, hogy csak egy elszíneződött, repedt tükör tréfálta meg.

– Ne legyél ilyen gyáva nyúl, Géza! – korholta magát.

Ugatás hangzott föl a közelből. Az újabb hanghatástól összerezzent, de csak Tábornok közelített felé, az esőtől csatakos bundával.

– Hát csak te vagy az?  – mosolyodott el megkönnyebbülve, úgy érezte nem bírna ki még egy hallucinációt.

Az öreg kuvasz zaklatottan viselkedett.

– Bikficet meg hol hagytad?  – próbálta megsimogatni, de az állat folyton folyvást csaholt, nyüszögött, és meg-megindult az egyik nagyobb kupac szemét irányába. Géza bá úgy okoskodott, hogy Tábornok azt akarja kövesse, így hát megindult a kutya után.

A kuvasz szemmel láthatóan megörült, hogy megértette magát az éjjeliőrrel. Géza bá, Tábornokkal az oldalán már bátrabban lépdelt a sötétben.

Az öreg kutya türelmetlenül vezette Géza bát, az egyre keservesebben nyüszítő Bikfic felé. A kuvasz egy ponton megállt, és hangosan ugatva jelezte, hogy megérkeztek.

A telepőr odacammogott a rangidős ebhez, majd rávilágított a szeméthalomra az elemlámpával. Bikfic ott volt, de alig lehetett látni. Rátekeredett valamiféle hálós anyag darab a nyakára. Nem sokon múlt, hogy a kis vizsla megfojtsa önmagát, állapította meg Géza bá.

– No várj. Egy pillanat és kiszabadítalak.

Fogai közé kapta a zseblámpát, aminek halványan pislákoló fényében, lehámozta a béklyót a kutyáról. Annak se kellett több, amint szabad lett, már rohant is az őrbodega felé, Tábornok meg utána.

– Várjatok meg! Hálátlan dögök!  – üvöltötte Tábornok hátsójának.

Morgolódva indult visszafelé, bár annak örült, hogy mindkét blöki épségben meglett. Annak az elhatározásnak meg pláne, hogy ha visszaér, alszik egy nagyot. Reggelre már biztos lesz áram, reménykedett. Rég érezte magát ennyire fáradtnak.

Az elemlámpa útközben felmondta a szolgálatot. Géza bá meg is szaporázta lépteit. Valahogy rossz érzés kerítette hatalmába. Rögeszmésen nézegetett hátra, hol egyik, hol másik válla fölött. Az a kényszerképzete támadt, hogy figyelik a sötétből. Meghűlt a vér az ereiben.

Egyre zaklatottabban kapkodta a levegőt, ahogy közeledett a jó meleg őrbódé biztonsága felé. A sejtés, hogy valaki követi, továbbra sem hagyta nyugodni. Hevesen kalapáló szíve kihagyott egy ütést, mikor zajt hallott maga mögül.

Elemlámpáját a sárba ejtette remegő kezéből, amint megfordult. Azonnal meglátta a szellemet. Egyenesen felé repült, egy az egész eget átszelő villám fényében. Mire megérkezett a dörgés, ő már a vizes földön feküdt.

A zacskót, ami halálra rémítette, fújta tovább az őszi szél.

Bikfic ért oda először Géza bához. Orrával böködte a férfi oldalát, de az nem mozdult. Tábornok ráérősen közeledett, de mikor meglátta a földön heverő testet, megszaporázta lépteit. Körbeszaglászta, megnyalta, fogával meghúzta a ruháját, és mikor megállapította, hogy az élet tovaszállt egykori gazdájából, hangos ugatással próbálta felhívni rá a figyelmet. Bikfic értetlenül nyalogatta Géza bácsi egyre fehéredő arcát.

 Ha tetszett nyugodtan kommentelj, like-olj, vagy olvasd el a többi novellánkat, amiket ide kattintva érhetsz el csokorba gyűjtve:
https://konyhaproduktiv.blog.hu/tags/konyhanovella

Amennyiben támogatnád a munkásságunkat, vásárolj egy egyedi rajzzal ellátott dedikált Pacsmagoncok mesekönyvet, vagy horgolt plüssmagoncot: https://pacsmagoncok.hu/webshop/