Szeppuku

Hagakure tanításának eleget téve, a halálon meditálok. Elképzelem, miként távozok majd az élők sorából. Teljesen nyugodt vagyok, mintha valóban halott lennék.

         Térdelek. A családi szentélynél fohászkodom, az ősök szellemének a segítségéért. Füstölő illata lengi be a szobát, hosszú, szürke csíkot eregetve. Imára kulcsolom kezeim, és mélyen meghajlok. Miután végeztem, két ujjal eloltom a gyertyák lángját. Elhúzom a paravánt.

         Küldetésem kezdetéig, felteszek főni egy matcha teát, ezúttal egy kis ginsengel fűszerezve. Szükség lesz a koncentrációm maximalizálására. Nem sietem el. Mindennek meg van a maga ideje. Míg várom a forrongó víz, fütyülő hangját, a konyhai bonsai fán gondolkodom. Tartós erőfeszítés, türelem, és kellő odafigyelés nélkül, nem jöhetne létre. A természettel való tökéletes összhang mintapéldája.

         Kifinomult mozdulatokkal költöm el a teaszeánszot. Az önuralom fontos erény.

         Akkor is türelmes voltam, mikor észrevétlenül figyeltem meg a célpontom minden lépését. Elérkezett az idő.

        Igazságot kell szolgáltatnom, ugyanis elvesztettem az arcom. A megsértett becsületem, nem maradhat megtorlatlanul. A szégyen egy métely, amely egyre csak növekszik. Meg kell állítanom, mielőtt minden méltóságomat elsodorja az élet folyama. A hűségből és a bátorságból becsületet sarjad, e magvakat kell ma elvetnem. Már megacéloztam testem és lelkem, hogy az ellenfelem felett győzedelmeskedhessek.

         Atyám szerint hasznavehetetlen rónin vagyok, mégis az egyetlen közülük, ki eldobná életét, a család jó hírnevének fenntartása érdekében.

         Amennyiben a mai nap nem hozza el a sikert, szeppuku-val tisztítom meg a lelkem, a rárakódott szégyentől. Ez erkölcsi kötelességem, és így a dicső halál garantált. Felkészültem.

         Leveszem, majd összehajtogatom a fekete kimonómat. Hakamába bújok, egy széles övvel rögzítem a derekamon. Mire teljesen felöltözök, mentesítem a fejem a felesleges gondolatoktól. A mengu maszkot rögzítem az arcomon, így az identitásom rejtve marad, végül fejembe húzom a kabuto sisakomat.

         Elteszek néhány shurikent, a biztonság kedvéért. Még jól jöhet. Az állványon pihenő katana előtt meghajlok, majd óvatosan kézbe veszem. Nézem magam a penge tükrében. A sorsom már a kard birtokában van, állapítom meg.

         Elindulok a kijárat felé. Megkötöm a lábbelimet, majd kilépek a házból. Semmi sem akadályozhat a tervem megvalósításában.

         A megidézett családi szellemek velem vannak, érzem őket a fejemben. Suttognak. Tudom, hogy helyesen cselekszem.

         Bárhol járok, megrökönyödött tekintetek követnek. Bolondnak tartanak, de ez már teljesen hidegen hagy. Nem zavar az se, ha magát a sógunt hívják a megállításom érdekében. Kész vagyok bárkin keresztülvágni magam.

         A Boráros téren szállok fel, kivont karddal a 4-6-os villamosra. A célpont a szokásos helyén ücsörög, még nem látott meg. Mikor végre észrevesz, rettenet ül ki az arcára. A tömeg, gond nélkül enged utat nekem.

         A villamos vészfékez. Mindenki menekül a járatról, köztük a célpontom is. Valami nem stimmel. Felharsannak a szirénák, és hamarosan kékruhás macukék állják utamat.

         – Azonnal dobja el a kardot!  – üvölti az egyik rendőr rám szegezve fegyverét.

         Egy pillanatra megtorpanok. Hát nem jártam sikerrel, de a szeppukut nem tudják elvenni tőlem. Felemelem a katanát, és lesújtok. Mielőtt magamba döfhetném, tompa ütést érzek a vállamon. Féltérdre rogyok, de a kardot nem eresztem. Próbálom védekező állásba tornászni magam. A balkarom nem engedelmeskedik.

         – Dobja el!  – hangzik ismét, több irányból is a kiabálás.

Újabb lövés érkezik. Ezúttal célt téveszt, és a villamos oldalába fúródik. Még egy, és még egy durranás.

         Próbálom a katanával hárítani a csapásokat, elmozgok a lövések útjából. Legalábbis az adrenalin erre enged következtetni, hiszen semmilyen fájdalmat nem érzek.

         Végül mégis elvesztem az egyensúlyomat. Ahogy a földön térdepelek, látom a páncélom alól kibuggyanó vért. Hű fegyveremen támaszkodva teszek még egy elkeseredett kísérletet a feltápászkodásra, ám ekkor a mellkasomon ér találat. Ehhez már fájdalom is társul.

         Lassan dőlök hátra, a kardom csilingelve esik mellém. Sípolva próbálok levegőhöz jutni.

Az épségben maradt kezemmel hevesen kutatom az övembe rejtett shurikeneket. A látásom egyre homályosabb.

         Egyikük elrúgja a kezemből kiejtett dobócsillagot, és megbilincsel.

         – Hívjátok a mentőket!  – adja parancsba társainak a rendőr.

         Mindennek vége. Szégyenben maradok.

(A novella 2023-ban, a Láma kiadó #21naposíróikihívás , asszociációs játékának keretein belül készült el.)