A beteg

Megérkezünk a helyszínre. Azonnal kipattanunk a mentőből. Csúnya eset. Gépjármű biciklis ellen. Az autós nem sérült meg, ő hívott minket.

         Egy biciklis futár. Indiainak nézem. Valószínű nem tud magyarul, bár mindegy is, úgysincs magánál.

         – Nyílt törés a sípcsontnál.  – állapítja meg Rita, amint odaér. 

         A szerencsétlen szaporábban veszi a levegőt, mint általában szokták hasonló esetben, de legalább még él.

         – Nem volt rajta bukósisak, nagyobb gondunk is lesz a törésnél.  – hajolok le hozzá.

         Csúnyán beverte a fejét, szájából, és a füléből vér szivárog. Megvizsgálom, egyáltalán megmozdíthatjuk e.

         – Kell segítség?  – kérdezi a sofőrünk, Ritát fürkészve.

         Rita kiváló mentős, de gyenge a fizikuma. 

         – Nincs eszméleténél.  – szólok vissza, oda sem pillantva. Dani azonnal mellettünk terem.

         – Rendben, pakoljuk be.  – nézek a kollegámra, ki szintén magasan képzett mentőorvos. 

         – Óvatosan...  – duruzsolja Rita, míg mi a hordágyra fektetjük a pacienst. 

         Hamarosan szirénázva süvítünk. 

         – Mennyé már a szaroddal!  – háborog a volánnál, magából kikelve Dani, mikor fékezésre kényszerül. Ő így vezeti le a feszültséget. Mi pedig Ritával vizsgálódunk.

         – Jézusom.  – rökönyödik meg Rita.  – Nagyon magas a pulzusa.

         Felém mutatja a vérnyomásmérőt, valóban nem szokványos.

         – Mit tolhatott? Azt jó lenne tudni, mielőtt bármit beadunk neki. 

         – Csinálok egy drogtesztet.

         Még ki se mondja, már veszi is a vért.

         – Várj! Felébredt, talán kiszedjük belőle.

         – Addig elvégzem.

         – Please, stay awake!  – váltok át angolra, és megpaskolom az arcát.

         A férfi motyog valamit, egy számomra ismeretlen nyelven.

         – Do you speak english? Deutsch?  – kérdezem, de nem reagál, talán nem is hallja, mit mondok.

         – Úgy látszik, nem beszél nyelveket.

         – Ma... agyarul beszélni ki... kicsit. – motyogja a férfi, és az eddig ködös tekintete is kezd megtelni értelemmel.

         – Csodás. Hogy hívják? Arra emlékszik?

         – Ha...

         – Ne! Kérem, ne üljön föl. Maradjon szépen fekve.  – nyomja vissza Rita.

         – Harun.

         – Remek, és arra is emlékszik, hogy mi történt?

         – Autó, jön nekem. Én… én megyek szabályosan, ő oldalról kanyarodni.

         – Nagyon fontos lenne tudnunk, milyen drogot fogyasztott az elmúlt 24 órában.  – veszi át a szót Rita.

         – Drogot?

         – Igen.

         – Semmit. Én soha drogozik. 

         – Ezzel így nem megyünk sokra.  – törli meg a homlokát a társam.

         – A szíve nagyon gyorsan ver, szed valami gyógyszert?  – próbálkozom máshogy.

         – Nem szedni semmi gyógyszer. A szívem így ver, mindig.

         – Szerintem agyrázkódást kapott, össze-vissza beszél.  – világít Harun szemébe egy elemlámpával Rita, hogy lássa a pupilla reakciót.

         – Nem, nem! Gyerekként is így ver.

         – Értem. Ez valamiféle veleszületett rendellenesség lehet, amennyiben igazat beszél.

         – Nem hazudni. Engem visz szüleim mindenféle orvos, mert én nem alszom. De orvos csak bököd. Nem akarok orvos, csak menni haza.

         – Lehet inszomniás.  – kezd találgatni Rita.

         – Harun, nem mehet haza, nyílt törés van a sípcsontján.  – mutatok rá a problémára.

         – Nem, nem, én meggyógyulni. 

         – Ez azért nem teljesen így működik.  – csóválom meg a fejem.

         – Én összerakni magam, volt már rosszabb is. Én mindig meggyógyulni.

         – Egy törés kissé más, mint egy nátha.

         – Tört már kézfejem nagyon, nem látta orvos, egy hét alatt rendbe jönni. – mutatja felém a kezét.  – Kérem, engedni haza engem.

         – Nem tehetjük.  – tárja szét a karjait Rita, míg én a felém nyújtott kézfejre meredek. 

         A hegek alapján tényleg csúnya sérülés lehetett, de tökéletesen be van gyógyulva.

         – Azt mondja, nem látta orvos a kezét?  – ráncolom a szemöldököm.

         – Nem látta orvos, kérem! Rendbe jönni!

         – Ne figyelj rá, szerintem hazudik. Nincs pénze kezelésre, és...

         – Mit mutatott a drogteszt?  – szakítom félbe.

         – Semmit. Tiszta.

         – Akkor mivel magyarázod ezt a szívverést?  – fogom meg a férfi felém nyújtott karját, és kitapintom a pulzusát.  – Élnie se lenne szabad. Mérd meg újra. Ilyen traumát a szervezet nem bír el huzamosan.

         – Jó, akkor mire célzol?

         – Nem tudom.  – vakarom meg a fejem tanácstalanságomban.

         – Kérem engedni haza engem. Nem akarom megint. Kórházban jönni orvosok, böködni. Múltkor épphogy elmenekülni előlük. Kérem, engedni haza engem! Kérem!

         Ritával összenézünk, mindketten keressük a hangunkat.

         Lefékez a mentőautó, és már halljuk is a közeledő kollégák zaját.

         – Kérem!  – fogja könyörgőre Harun, a szeme könnyel telik meg. – Ne tegyék, engedni haza engem!

         Nem tudok megszólalni, Rita is csak hápog.

         Dani kinyitja a hátsó ajtót. Az orvosok várják, hogy kiemeljük a most már zokogó beteget. Képtelen vagyok megmozdulni. Rita eszmél föl először, ahogy feláll, megszorítja a vállam. 

         – Khmm...  – köszörüli meg a torkát, majd intézkedni kezd.  – A beteg neve Harun. Biciklis futár. Elütötte egy autó. Nyílt törés a lábán, és agyrázkódást szenvedett. Egészen elképesztő a pulzusszáma, a drogtesztje negatív. 

         Társam magabiztos hangja egyre távolodik, míg nem teljesen elhal. Harun zokogását még akkor is hallom a fejemben, mikor már csak egyedül ülök a mentőautóban.

(A novella 2023-ban, a Láma kiadó #21naposíróikihívás , asszociációs játékának keretein belül készült el.)