A komárnoi fröccsöntött Jézus

Egy nyugdíjas klub programjának berkein belül jutott el Komárnoba, az én imádnivaló Keresztanyum.

Szegény várost kettészelte a történelem. A sors úgy hozta, a Duna egyik partján Komárom maradt, míg a másik partját Komárnora keresztelték. Micsoda furfangos névválasztás. Látnivaló tekintetében igen ritkás, de vannak gyönyörű pontjai. Legalábbis, ha hinni lehet egy hipervallásos özvegyasszonynak, ő járt ott.

Valamilyen okból kifolyólag úgy gondolta, örülnék a születésnapomon egy, a komárnoi útján vásárolt Jézus Krisztus szobornak. Nos, mint megtudtam még csak nem is egy templomból vásárolta, hanem a saját elmondása szerint, idézném:

– Bevágódtam az első szlovák boltba, és hoztam, amihez értem.  – mesélte a legnagyobb lelkesedéssel.

Ő örült, hogy elhagyta a falut, ráadásul végre, életében először, sikerült átlépnie az országhatárt is. Az első bolt, történetesen egy ázsiai 100 forintos üzlet volt, széles árukínálatával minden eshetőségre felkészülve. Tényleg mindenre gondoltak. Így eshetett meg, hogy Keresztanyum tekintete rávándorolt az ominózus szoborra, és meg is ragadta a vissza nem térő lehetőséget, hogy örömet szerezzen egyetlen keresztfiának.

Mikor először találkoztam ezzel a varázslatos tárggyal, gyanútlanul hallgattam a szokásos családi éneket, amit születésnapok alkalmával adtunk elő egymásnak.

Taps. Fülhúzás. Taps. Nevetgélés. Gyertyafújás. Ajándékátvétel. Puszi, puszi, kézfogás, puszi, koccintás. Bontogatás, és valami, valami, ami eddig még nem volt.

Az egyik bortartó papírtasak, nevezetesen az, amit Keresztanyumtól kaptam, nem egy üveg debrői hárslevelűt rejtett, mint ahogy az lenni szokott. Ezt már az ajándékátadásnál is sejtettem, hisz pehelykönnyűnek éreztem. A súly végett azonnal kizártam annak a lehetőségét, hogy valamilyen itallal lepett meg.

Áhítatos mosoly terült el az arcán, ahogy kihúztam a tasakból az ajándékomat. Ez volt a Jézus szobor. De nem ám akármilyen. Ennél giccsesebb dolgot, még életedben nem láttál. Az utolsó porcikája is a lehető legolcsóbb műanyagból készült. Vonásait nem egészen sikerült megfesteni, a feltehetően gyermekmunkás kiskezeknek, hiszen jobb szeme lejjebb, míg a bal enyhén elfolyva díszelgett, mondjuk az legalább a helyén. Az arca eleve kissé horpadtnak tűnt, nem egészen emberi vonásokkal áldotta meg a fröccsöntő gép. Hátborzongatóan meredt rám.

Égbe emelt tenyeréből, festett vér szivárgott, jelezvén, a már feltámadt megváltóhoz van szerencsém. Másik kezével, feltehetően hullócsillagot szorongatott a mellkasához, bár ez nem biztos, ugyanis nehezen tudtam megfejteni, pontosan mire gondolt a "költő".

Hihetetlen, de nem ez volt a szobor legbizarrabb tulajdonsága. Ruhája nem fehéren, hanem halványzölden éktelenkedett, de nem ám egyszerű halványzölden. Szegény foszforeszkáló lebernyeget viselt. Tudod, mint a Lego szellem, csak sokkal nagyobb, és ízléstelenebb kivitelben.

–Tartsd egy lámpához, és akkor este is mutatja neked az utat.  – fuvolázta ájtatos hangon Keresztanyum.

– De jó...  – nyögtem ki megrökönyödve, amikor a tekintetem összeforrt Jézuséval.  – Köszönöm.

Megölelgettük egymást, mármint nem Jézussal, hanem Keresztanyummal.

Tartott a szülinapi buli, de a pillantásom, újra és újra a szoborra tévedt, amit a szoba közepén levő dohányzóasztalon hagytam. Épp azon morfondíroztam, hová suvasszam el a buli után.

Ismét kézbe vettem, akkor láttam meg valamit a talapzatán. Megnéztem mire való. Hát persze, mi másra, gondoltam, és odébb pöccintettem a kapcsolót. Piros és kék fények törtek elő a talapzatból, az apró LED lámpák vidám táncot lejtettek. Minden szem azonnal rám, és Jézusra szegeződött.

– Jaj, de jó, hát ilyet is tud?  – tört ki belőlem döbbenten.

Nagy nevetés támadt. Elfogyasztottuk a sajátkézzel készített szendvicskölteményeimet, és hosszasan beszélgettünk. Összességében kellemes este kerekedett, mindenki jó hangulatban hagyta el a legénylakásomat.

Annak ellenére, hogy meg vagyok keresztelve, inkább agnosztikusnak mondanám magam. Nem vagyok éppen hívő, de nem is zárom ki a lehetőségét valami felsőbb hatalomnak. Tehát nem halmozok fel a lakásomban szentképeket, és egyéb csecsebecséket. A visszafogott minimalizmus híve vagyok. Valószínű, épp a kegytárgyak hiánya miatt jutott Keresztanyum a felismerésre, hogy meg kell lepjen a miniatűr Jézussal.

Viszonylag keresztényi értékrend szerinti nevelést kaptam, ebből kifolyólag az eddigi elképzeléseim egy megváltó szoborról, megmaradtak a részletesen, nagy gonddal megmunkált márványszobroknál a templomokban. Esetleg a Keresztanyumnál található porcelán szobrocskáknál, viszont ezek mind aprólékosan kidolgozott képzőművészeti alkotások voltak.

De ez... Ez egy tömeggyártott borzadály. Úgy vélem kizsigerelt munkások keze közül származik, egy olyan országból, ahol még csak nem is hisznek ebben a vallásban. Ennek a kacatnak a puszta létét is Istenkáromlásnak tartottam.

Amikor takarítottam a szülinapozásból megmaradt szemetet, nagy kísértést éreztem, hogy a szobrot is a kukászsákba hajítsam. Nem illet a lakásom stílusához, a giccstől pedig eleve tartózkodom, ugyanakkor mégsem vitt rá a lélek. Most komolyan. Nem tartottam illendőnek, hogy Jézus szendvicsmaradékok, és használt szalvéták közé keveredjen.

Gondoltam, kerítek neki helyet a szoba egyik kevésbé látható pontján. Az ágy melletti könyves szekrényre esett a választás. Bedugtam a még el nem olvasott könyvekből emelt stóc mögé, hisz leginkább ott nincs szem előtt. A feje ugyan kilátszott, így viszont míg aludtam olyan hatást keltett, mintha vádlón meredne rám.

– Nem engem néz, nem engem néz.  – mantráztam.  – Csak képzelődöm.

A könyvek mögé rakni hiba volt, ugyanis Keresztanyum két nap múlva meglátogatott. Az aprósüteményeket ő hozta a szülinapomra, és már hiányolta a sütis dobozkáját. Jókedvűen beszélgettünk, vagyis inkább ő beszélt. Igen. Rengeteget tudott beszélni, ha épp tudni akarod.  Már indulni készült, amikor lopva körülnézett.

– Egyébként tényleg tetszett az ajándék?  – kérdezte aggodalmas ábrázattal.

– Persze, miért kérded?  – kezdett átragadni rám az aggodalom, míg az ajtóhoz kísértem.

– Nem láttam sehol. Hová tetted?

A kérdéstől levert a víz, hebegtem habogtam, mire kinyögtem, hogy a könyvszekrényre raktam.

– Akkor jó, már attól féltem nem barátkoztál össze vele.  – sóhajtotta megnyugodva, majd elköszönt, és távozott.

Keresztanyum híresen furcsa fogalmazása, máskor szórakoztatott, most viszont a hideg futkosott tőle a hátamon. Összebarátkozni egy tárgyal, ami ráadásul ennyire ízléstelen küllemű?

– Na, azt talán mégsem!  – fintorogtam a szobrot kémlelve.

Mégis bűntudat mardosott, amiért belehazudtam Keresztanyum jóságos arcába. Az, hogy nem örültem az ajándéknak, elég gyenge megfogalmazás, a viszolyogás sokkal jobban leírja a viszonyomat vele kapcsolatban. A komárnoi Jézus új helyre került, a könyves szekrény egy előkelőbb pontjára. Így viszont, amint az elfuserált arcra néztem kirázott a hideg.

Úgy okoskodtam, talán, ha legalább a festett arcot kiretusálnám, nem lenne ennyire hátborzongató. Kerestem egy alkoholos filcet.

– Gyere csak! Kisminkellek!  – láttam munkához.

Megcsodáltam az alkotást. Kiváló munkát végeztem, így legalább már rá lehetett nézni anélkül, hogy kifolyna a szemem. Nyugodt szívvel feküdtem le, éjjeli lámpám fényét kihasználva még olvasgattam kicsit. Mikor elálmosodtam lekapcsoltam a lámpát, ekkor jött a meglepetés.

A fotonok feltöltötték energiával a palástot, és Jézus ettől neonzöld fényárban úszott. Ezt az önmagában is bizarr jelenséget, még képes volt tetézni a filctollal rajzolt mimika, mely korántsem javított az összképen. Jézus mérgesnek tűnt tőle, ami valahol érthető, hisz én se örülnék, ha az engedélyem nélkül összefirkálna valaki. Mondhatnám, hogy nyugodalmas éjszakám volt, de ez nagyon távol állna a lidércnyomásos igazságtól.

Másnap az első, amit megláttam az Ő morcos tekintete volt.

– Jaaj. Ne nézz így rám!  – förmedtem a szoborra.

Ennél még az eredeti pompájában is üdítőbben nézett ki. Vattapamacsot, és hígítót ragadtam, hogy kiköszörüljem a csorbát. Kis dörzsölgetés után, le is jött az alkoholos filccel rajzolt kontárkodásom. Azonban a kezdeti öröm helyét, újfent átvette a borzongás. Nem vicc. A hígító tovább dolgozott, megolvasztván az eredeti réteget is. Felemás szemei jobban elkenődtek, mint valaha.

– Pazar! Már csak ez hiányzott!  – masszíroztam a halántékomat.

Megütközve néztem a rémálomba illő ábrázatot, ami már úgy festett, mintha fekete könnyek peregnének az arcán.

– Na, most lett elegem belőled!  – zsörtölődve dugtam vissza a könyvtorony mögé, elfektetve, hogy még véletlenül se kelljen farkasszemet néznem vele. Teltek a napok, a hetek, mígnem végre elfeledkeztem az egész históriáról.

A legjobb barátom hétvégére hazatért Angliából, és pénteken egy nagy házibulit tartottam a tiszteletére. Alig fértünk el az apró lakásban. A zenét túlkiabálva beszélgettünk, vihogtunk, és mértéktelenül italoztunk.

Mígnem az egyik barátom véletlenül rábukkant az elfeledett ajándékra. Egy könyvet kért kölcsön, és láss csodát, hol volt az a könyv? Hát persze, hogy a stóc alján, ami mögé a megváltót fektettem.

         – Hát ez meg micsoda?  – kérdezte a barátom, fél mosollyal tanulmányozva a horrorfilmbe illő, csiricsáré műanyag szobrot.

        – Ja, hogy ez? Keresztanyámtól kaptam, még szülinapomra.  – válaszoltam kelletlenül.

         – De hát ez, hogy néz már ki?  – tört ki belőle a nevetés, mire a többi félrészeg cimboránk is körénk sereglett.

         – Nézzétek ezt a gagyi kínai szart!  – adta körbe a többieknek, akik szintén hatalmas hahotázásban törtek ki.

         Én kissé kellemetlenül éreztem magam, amiért Keresztanyum ajándéka vált a csúfolódások céltáblájává.

         – Jézusom!  – röhögött az egyik lány, örömkönnyeket törölgetve a szeméből.

         – Minek vesz neked ilyesmit?  – rökönyödött meg egy másik.

         – Hát tudjátok, ő elég vallásos, és szerette volna, ha van egy Jézus szobrom.

         – Az odáig oké, de egy ilyen?

         Látván mekkora örömöt okozott a társaságnak, úgy gondoltam rálicitálok egy kicsit. Ha már így is a nevetség tárgya lett, akkor mutassam be teljes valójában.

         – És ez még nem minden. Ezt nézzétek!  – kapcsoltam be büszkén a kék-piros diszkó fényeket a talapzaton. Barátaim ezt hangos ovációval fogadták, és azonnal táncra perdültek.            – Ja, és a legfontosabb! Tud foszforeszkálni a sötétben!  –­ harsogtam.

         – Hát ez egészen zseniális!  – kiáltozta a társaság fennhangon, körbe ugrálva minket.

         – Úristen, az a fej nagyon para, és nézzétek, még a keze is...  – vette volna át az egyik haverom, de véletlenül leejtette.  – Basszus!

         A hullócsillag letört Jézus mellkasáról, és a villogása is szakadozottá vált.

         – Ugyan semmi gond! Nem is vártam tőle mást, mint hogy ennyitől tönkremegy.  – vontam vállat könnyedén.

         Irtó másnaposan ébredtem. Ki voltam száradva, fájt a fejem, és émelygett a gyomrom. Rég nem csaptam szét magam ennyire. Nem emlékeztem mikor távoztak a vendégek, és hogy kerültem ágyba.

         Kitámolyogtam a konyhába egy pohár vízért. A komárnoi fröccsöntött Jézust a mosogatóban találtam meg, még mindig be volt kapcsolva a LED fény rajta.

         – Hát te meg hogy kerülsz ide?

         Gépies mozdulattal kivettem, kikapcsoltam és félretettem, majd rácsatlakoztam a csapra, és addig ittam, míg egy hangyányit jobban lettem.

         Visszabotorkáltam az ágyhoz, hogy pihenjek még egy kicsit. Forgott velem a világ. Pár óra múlva rendbe jöttem annyira, hogy rápillantsak a mobiltelefonomra. Az egyik barátom elküldte az este készített fotókat.

         Az elsőn Jézus szerepelt. A kissé életlen felvételen, kékespiros fényárban, könnyező szemmel nézett a kamerába. A második fotón nevetve koccintottam hozzá a sörömet. Miért csináltam ilyet? A többi képen már nem került előtérbe, de valahogy mégis mindegyiken szerepelt. Hol a kép sarkán lógott be, hol a távolban húzódott meg, és onnan figyelt minket. Mintha életre kelt volna, mindig más helyszínen bukkant fel. Az utolsó képen az asztalra dőlve aludtam, és mellettem ott állt Jézus. Szomorúan meredt rám. Libabőrös lettem, meg minden. Nem is like-oltam a képeket, inkább borús hangulatban tettem félre a készüléket.

        Elérkezettnek láttam az időt, hogy egyek valamit. Ismét a konyha felé vettem az irányt. Jézus engem nézett a mosogató mellől, dühös-piros stroboszkóp fény áradt belőle.

         – Mi a jó…  – motyogtam kábán, de visszafogtam a feltörni óhajtó káromkodásomat.

         Határozottan emlékeztem, hogy kikapcsoltam. Óvatos léptekkel közelítettem felé, egy esetleges démoni megszállástól tartva.

         A kék LED valószínűleg kiégett, míg a leejtéstől érintkezési hiba léphetett fel, próbáltam racionálisan végiggondolni a lehetőségeket. Kapcsolgattam ki, be, mindhiába. A piros fény fenyegetően lángolt.

         – Na jó! Ebből egyszer, és mindenkorra elegem van!

         Elhatároztam kiveszem az elemeket, de a gyártó erre nem hagyott lehetőséget. Ez egy egyszer használatos világtó eszköz, állapítottam meg. Ütögettem, rázogattam, de csak annyit értem el, hogy abbahagyta a villódzást, és már folyamatosan égett.

         A szenvedő Jézus kézfejéből előbuggyanó vér, összegyűlt a lábánál. Legalábbis a talapzatból áradó vörös fény, vértócsahatást keltett. A komárnoi szobor haragudott rám, ehhez nem fért kétség.

         Bevittem a szobába, a helyére, a könyvek mögé. Megkajáltam. Lefürödtem. Aznap bármibe is kezdtem, mindig beférkőzött a tudatomba a dühtől izzó Jézus, ezért újra és újra el kellett hessegetnem az elmémbe úszó rémképet, mégsem szabadultam tőle.

         Lefekvéshez készülődtem. Az ágyból még tévéztem egy kicsit, csakhogy eltereljem a figyelmemet a szellemjárta műanyagszoborról. Kikapcsoltam a tévét, de nem borult szokványos sötétség a szobára. A gonosz piros fény folyamatosan derengett. Képtelen voltam elaludni. Egész este csak forgolódtam.

         A vörös Jézus átka, úgy tűnt utolért. Másnap nyúzottan, és mérhetetlenül fáradtan ébredtem. Ha láttál volna… A teljes napom, szerencsétlenségek végtelen sorából állt. 

Bár, nem is biztos, hogy a szerencsétlenség a helyes szó ezesetben. Valahogy, egyre különösebb dolgok kezdtek történni.

         Megégettem az ujjam a kotyogós kávéfőzővel. A tej megkeseredett, amitől majdnem behánytam. Elfogyott a vécépapír. Akkor. A mikróban felrobbantottam az ebédre szánt virsliket. Átestem a szobában levő puffon, mikor egy tálcán próbáltam a fotelig egyensúlyozni a virslivel, illetve annak maradványival. Minden olyan lett. A pirosló fény pedig vidáman virított a könyvespolcról. Besokalltam. Lesepertem a könyveket, felkaptam a szobrocskát és bevágtam egy cipősdobozba, majd elzártam a ruhásszekrényembe.

         – Most világíts!  – morogtam a szekrényajtónak.

         Kimerülten rogytam le a földre, ám itt nem értek véget a megpróbáltatásaim. Gondoltam délután ledőlök kicsit, mert húzós éjszakám volt, és másnap kipihenten akartam dolgozni menni. Bekapcsoltam a tévét sziesztázás gyanánt, és unottan lépkedtem a reklámok között. Végre elcsíptem egy filmet, viszont mikor felfedeztem, hogy a Krisztus utolsó megkísértését tűzték műsorra, pánikolva kapcsoltam ki a televíziókészüléket, és kimenekültem a szobából.

         Estefele csak ott ücsörögtem hervadtan a konyhában, teljesen kikészülve. A szoba közelébe sem volt merszem menni, úgy éreztem be is fogok lázasodni. Úgy döntöttem, másnap beteget jelentek.

         Míg a konyhában őrlődtem, a szemem sarkából ijesztő jelenésnek lettem tanúja. A résnyire nyitva hagyott szobaajtóból kék, és vörös lidércfény szűrődött az étkező plafonjára. Olyan pulzusszámot produkáltam, hogy fontolóra kellett vennem egy esetleges szívszélhűdés lehetőségét. A legközelebbi fegyvernek látszó tárgy után nyúltam (ami mellesleg egy kávésbögre volt), és oda lopództam az ajtóhoz. A fényjelenség az egész helységet beragyogta.

Beljebb osontam, és ekkor láttam meg az ablakból a szomszéd ház mellett ácsorgó mentőautót.

         – Teljesen becsavarodtam!  – súgtam magamnak, ahogy behúztam a függönyt.

         Az egész éjszakát a konyhaszéken őrködve töltöttem.

          Másnap nem mentem dolgozni, kivoltam. Nem találtam a helyem a saját lakásomban. Nagyon durva volt, tényleg. Minden neszre összerezzentem. A konyha és a fürdőszoba között ingáztam egész álló nap. Én nem tudom, hogy a fáradságtól, vagy az egyik haveromtól kaptam e el valami nyavaját, de valóban belázasodtam. A szobába csak a legszükségesebb esetekben léptem be. Ilyen volt például a ruhásszekrény pár óránkénti szemrevételezése. De a komárnoi Jézus ideiglenes lakhelyét nem mertem felnyitni. Szerintem nagyjából három napig tarthatott a kálváriám. Őszinte leszek, már nem számoltam.

          Mikor szokásos ücsörgésemet végeztem a konyhaszéken, megcsörrent a telefonom.  Keresztanyum volt az. Valószínűleg anyám szája járt el arról, hogy betegállományba vagyok. Több kedvem lett volna kiugrani az ablakon, mint most bárkivel telefonon bájologni, de muszáj volt felvennem. Sikeresen be is jelentkezett hozzám koradélutánra. Nem volt kibúvó.

          Kapkodva raktam rendet a konyhában, és a fürdőben, mert az utóbbi pár napban a takarítás volt a legkisebb gondom. Amint a szoba került volna sorra, átfutott rajtam a felismerés, miszerint Keresztanyum első pár kérdése után, Jézusra terelődik majd a szó.

         – Francba!  – ejtettem ki a szennyes kupacot a kezemből.

         Tutira keresni fogja a szobrocskát, így hát erőt vettem magamon, és előkotortam a fröccsöntött Jézust tartalmazó cipősdobozt. Sóhajtottam egy nagyot, és felnyitottam a fedelét. Meglepetésemre a piros LED elhalványodott. Óvatosan kiemeltem, és belenéztem a feketekönnyes műanyag szemekbe. Iszonyat. Ebben az amorf állapotban nem tehettem vissza a könyvespolcra.    

         Arra a döntésre jutottam, felújítom, mire átér. A földön kúszva kerestem meg a letört hullócsillagot, amit a szekrény alól bányásztam elő. Pillanatragasztóval nyomtam a helyére. A hígító is újra előkerült. Alaposan lecsutakoltam az eredeti mázolmányt, majd elővettem a festőkészletemet. Gyengéd mozdulatokkal festettem, egy, az eredetinél szimmetrikusabb arcot a régi helyére. Már nem volt olyan visszataszító a külleme, sokkal barátságosabban nézett rám, a könyves szekrény közepéről.

         Kopogás hallatszott. Kibotorkáltam az ajtóhoz. Keresztanyum megölelgetett. Hozott nekem rakott krumplit. Rendkívül hálás voltam neki ezért az apróságért.

         Beinvitáltam a szobába, hogy addig is kényelembe helyezhesse magát, míg elpakolom az ételt. Csak egy futó pillantásra méltattam a komárnoi Jézust. Az elem végre teljesen lemerült. Az átokverte piros fény megszűnt. Keresztanyum is észrevette, hogy milyen kitüntetett helyre került az ajándéka.

         – Furcsa, úgy emlékszem nem ilyen volt az arca.  – vette kézbe a szobrot, szó nélkül megvizsgálta, majd visszatette a helyére, a szeme sokat tudóan csillogott.  

         – Most valahogy méltóságteljesebb!  – jelentette ki, elégedetten.

         Kicsit beszélgettünk, majd távozni készült.

         – Hamarosan találkozunk. Aztán egyél rendesen!  – búcsúzott jókedvűen.

         Megettem a finom vacsorát, majd a szobába indultam, aludni. Lekapcsoltam a világítást. Jézus még mindig fénylett, pedig a LED már kiégett. A zöldes derengés, megnövelte a látótávolságot, így ezúttal nem estem át a puffon, amin Keresztanyum üldögélt korábban. Alaposabban megnéztem az általam festett arcot, ami most mintha mosolygott volna. Végre jól aludtam.

         Sok év telt el, mióta megkaptam a komárnoi Jézust, és azóta a szekrényem ékeként funkcionál. Minden este békésen derengve mutatja nekem az utat, lámpaoltás után.

         Többször gondolkoztam már a történteken. Úgy látszik, hiába végtelenül kapzsi a tömeggyártott fröccsöntött Jézus kitalálója, hiába tűnt keresztény ellenes Jézus paródiának, amit talán rabszolgasorban élők készítettek, mégis beváltotta azt a magasztos célt, amiért eredetileg szobrokat készítenek a megváltóról. A családnak, a barátaimnak, és Keresztanyumnak is csak jó emlékeket szerzett. Így visszagondolva nekem is. Ma már csak nevetek saját magamon, mert végül rengeteg szeretetet adott, és közelebb hozott minket egymáshoz. Amint meg tanultam vele együtt élni, egyfajta szerencse kabala vált belőle.

         Érdekes belegondolni, hogy a komárnoi Jézus, jóval a halálom után is fényt fog hozni a sötétségbe, mivel anyagából adódóan, évezredek múltán is velünk marad.