A Gyümölcs

         – A Gyümölcs? – kérdeztem vissza szemöldök ráncolva, ugyanis ükunokám abba a korba lépett, amikor érdeklődni kezd a minket körülvevő világ iránt.

         – Igen!  – nézett rám csillogó szemekkel.

         A család többi tagja már nyugovóra tért. Egy róka társaságában ücsörögtünk a tűz fénykörében.

         – Mi ez a hirtelen jött kíváncsiság?  – kúszott fel a fél szemöldököm a homlokom közepéig. Nem válaszolt, csak lesütötte a szemét.  – Mit szeretnél tudni?

         – Miért kell enni belőle, ha eljő az éj?  – tért a lényegre, én közben szórakozottan böködtem botommal a parazsat.

         – Mert csak éjszaka terem, és reggelre elfonnyad.  – vontam meg a vállam, miközben kinyilvánítottam a nyilvánvalót.

         – Nem így értem…  – csendesedett el kissé csalódottan.

         A csüggedt fiút figyeltem némán, majd egy percig, csak a tűz és az erdő neszei hallatszottak.

         – Azért mert, minden rosszat semmissé tesz, hisz tudod!  – mormogtam végül, szabad kezemmel kopaszodó fejemet vakargatva. Ükunokám fellelkesülve húzta ki magát.

         – De mi az a rossz?  – kérdezte mosolyogva.

         – Hát, ami nem jó!  – vágtam rá gyors erélyességgel.

         Megpiszkáltam a tüzet, a zsarátnok elpattant, én pedig a lángok táncára fókuszálva próbáltam tudomást se venni a gyermeteg faggatózásról.

         – Miért kell a Gyümölcsnek semmissé tenni a rosszat? – erősködött tovább a róka fülét vakargatva.

         Mélyet sóhajtva pillantottam az ükunokámra, akin látszott, ezúttal nem tágít. Hát ő is a kíváncsiak táborát erősíti, döbbentem rá. Tudtam az apja ennek nem fog örülni. A fiú szemei eltökéltséget sugároztak, igazi válaszokra várt. Feszült csend ereszkedett közénk. Próbáltam összeszedni a gondolataim, mielőtt komolyabban bele mennénk a témába.

         – Papó… – szólt rám.

         Szószátyár vénember hírében állok, ám most egy szó se hagyta el a számat.

         – Mesélnél róla?  – kérlelt ártatlanul.

         Elidőztem ükunokám ábrázatán. A felnőtt férfit láttam benne, akinek jogában áll tudni a múltról. Reméltem a dédunokám avatja be, de úgy tűnik ezúttal is rám hárul ez a feladat.

         – Rendben!  – bólintottam, majd némi hatásszünetet tartottam.

         – Mit szeretnél tudni?  – puhatolóztam óvatosan.

         – Mindent!  – vágta rá, mielőtt még befejeztem volna a kérdést.

         Elnevettem magam, de a fiúcska komoly ábrázata elkente a vigyoromat.

         – Mindennek a tudása, csakis az Istenek számára elérhető. Pontosítanál?

         Most rajta volt a hallgatás sora.

         – Nem értem…  – kezdett bele.  – Mindenki azt mondja, mikor éjjel érik, meg kell enni a Gyümölcsöt, különben rossz dolgok történhetnek. De én nem értem, miféle rosszaságra gondolnak ilyenkor.

         – Tudod, nem mindig volt ám így…

         – Hogy?  – vágott közbe, mire mutatóujjamat a szám elé húztam, jelezvén nem szeretem, ha belefecseg a mondandómba.

         – Bocsánat.

         – Semmi gond. Kérdésedre a válasz, hogy hát így!  – mutattam körbe az erőben.

         A fák között elnézve, néhány fakunyhó árválkodott. A szunnyadó falu látképe békességet sugárzott. Mélységes szeretetet éreztem a kunyhók lakói iránt.

         – Nem mindig volt ilyen jó élete az emberiségnek. Volt, amikor rossz idők jártak.

         – Nem értem!  – ismételte meg, és kissé megrázta a fejét.  – Tudom mit jelent a szó, de nem tudom elképzelni.

         – Ennyi idősen én is hasonló kérdéseket tettem fel. – biccentettem felé, hisz magam is a kíváncsi típusba tartoztam.

         – Mik voltak azok?

         – Hát, amik téged is foglalkoztatnak. Miért esszük a Gyümölcsöt? Mi történne, ha nem ennénk többé? Mi a jó és a rossz közötti különbség? És természetesen, hogy régen miért volt minden rossz, és mi az a rossz egyáltalán?

         – És?

         – Mi és?  – pislogtam rá sűrűn.

         – Mi a válasz ezekre?

         – Te is jártál már az ősök csarnokában, nem?

         – De igen.  – gondolkodott el.

         – Akkor tudsz az ősök varázslatairól, nem?

         – De igen. Ilyen kis tárgyakhoz imádkoztak.  – mutatta a kezével a méreteket.

         – Pontosan, a készülékeikhez…

         – Igen, és a világ másik felén élő emberekkel is beszélgettek, és még látták is őket.  – vágott közbe hadarva.  – Meg az emberek minden tudása rajta volt ezeken a készülékes dolgokon.

         – És még kakilni se mentek el nélkülük.  – Kommentárom nevetést csalt ki a fiúból.

         – Nem olyan vicces, tényleg így volt.  – dorgáltam meg játékosan.  – Függtek tőle.

         – Tudom, mert ezek a készülékek nagyon okosok voltak ám. A bölcsek szerint bármit meg lehetett nézni rajtuk, ami csak az ember eszébe jutott. Meg éjszaka is tudtak nappali fényt varázsolni. És olyan tudások voltak, hogy a csillagok közé is elmentek, meg ilyesmi.

         – A Holdra, meg a Másikra. Igen.  – borzoltam meg a fiúcska haját, amiért ilyen sokat tud.

         Mindketten az említett égitestek felé tekintgettünk. Az egész tejútrendszer felettünk pompázott, hisz az apró lángokon kívül, semmi fényszennyezés nem tompította a látványt. A Hold zöldes karéja is tisztán kivehető volt. Az égbe integettünk a szomszédjainknak, ahogy azt a szokás megkívánta.

         Az égen nagyra nőtt cserebogarak keringőztek, néhány denevér társaságában.

         – Ezek nagyon jó dolgoknak tűnnek, nem értem mi ebben az a csúnya rossz, amiről mindenki beszél. Én is szeretnék például a nagybácsival beszélni, és az unokatestvéreimmel, és a mamával, olyan ritkán jönnek látogatóba. Én is csak egyszer voltam náluk, pedig csak egy heti járóföldre laknak.

         – Valóban jó lenne gyakrabban beszélni velük, de ezeknek a varázslatoknak is meg volt a maguk ára. Az a Technológa-vallás, amiben az ősök hittek, borzalmakat is okozott.  – elhallgattam.

         – Miféle borzalmakat?  – meresztett kerek szemeket rám, az arcára narancsos fény vetült.

         – Hát tudod, akkoriban még nem létezett a Gyümölcs. Az éhesség általános volt. Akadtak, akik alig ettek valamit. A Gyümölcsök fájának gyökerei serkentik a talaj tápértékét, mára az egész bolygót behálózzák. Ezért több és nagyobb a termés, mint az ó időkben. A Gyümölcs előtt sokaknak nem jutott elegendő élelem. Akadtak olyanok, kik éhességükben, még az állatokat is megették.

         – Fúj! Azt úgy, hogy? – nézett a fiú halvány fintorral a rókára.

         – Nem tudom, más szelek fújtak. Egyesek dúskáltak az ételben, és gömbölyűre híztak, míg mások meg olyan éhesek voltak, hogy még a csontjak is kilátszottak, belőlük rengeteg volt. Ők több élelemre vágytak, ezért átvándoroltak oda, ahol volt. Így viszont azoknak nem maradt elég, akik eleve ott éltek. A vízzel is voltak gondok, valahogyan elpocsékolták, ahelyett, hogy megitták volna. Az emberek bántották egymást, hogy ehessenek, ihassanak.

         – Ezek voltak a háborúk, igaz?

         Bólintással jeleztem, jó a következtetése. 

         – Emlékszem említették az ősök csarnokában. Fémszerkezetekkel mutogattak egymásra, amitől meghaltak.

         – A fegyverek, igen! Azokkal mutogattak azokra, akik termékeny területeken éltek.

         – De miért csináltak ilyesmit?  – értetlenkedett.

         – Hogy megértsd, menjünk egy kicsit visszább. Akkoriban akadtak nagyon meleg részek, ahol nem volt elég víz, és mindent homok borított. És nagyon hideg területek, amit jég takart. De! Az a jég olyan sok emberöltővel előbb keletkezett, mint égen a csillag. Ám ezek a jegek elolvadtak, mert nagyon szélsőségesen változott az időjárás. Betegességek tomboltak, amitől megannyi ember veszítette életét.

         – Mik azok a betegességek?

         – A bolygó átka volt, hisz az emberek nem éltek összhangban a természettel. De akadtak olyan betegességek is, amit az emberek szabadítottak rá a többi emberre. Ez is a háborújuk részét képezte. Akkoriban rengetegen meghaltak a betegességben, éhességben és a háborúkban. Nem szabad elítélnünk őket, mert csak az életben maradásuk végett cselekedtek így. Akkortájt az átlag életkor, hetven-nyolcvan év körül volt, az élelmiszerben gazdag részeken. Ahol hiány volt belőle, ott már az ötven év is soknak számított.

         – Te jó ég!  – hüledezett a kisfiú.

         – Szerencsére mindez mára teljesen elképzelhetetlen. A Gyümölcs megvéd minket a betegességektől, és bárki számára bármikor hozzáférhető. A Gyümölcsnek hála nincsenek már háborúk és éhesség. Személyesen ismertem olyan Matuzsálemet, aki megélte a százötvenet, és makkegészséges maradt haláláig.

         – Papó… a halál rossz? ­ – kapta rám tekintetét a gyermek.

         – Dehogy!  – mosolyogtam.  – Bár régen erről is másként vélekedtek. A háborúkban őseink halállal büntették egymást, és rengeteg ártatlan fénye hunyt ki idejekorán, kortól, nemtől függetlenül. Ha az ő szemükkel nézzük, a halál valóban rossz volt. Tudod, a halál akkoriban szinte bármikor bekövetkezhetett. Most viszont…

         – Én nem akarom, hogy meghalj!  – kiáltott fel ükunokám, és magához szorított.

         A róka méltatlankodva nézett ránk a hirtelen jött hangzavar miatt, és amiért félbe maradt a simogatás.

         – Ssss! Halkabban! Még fölköltöd a többieket.  – csitítottam suttogva, majd mélyen a szemébe néztem.

         – Most viszont az emberek leélik az életüket. Még jó darabig veletek maradok, nem kell aggódnod. Mikor letelik az időm, örömmel válok eggyé a természettel, és ez így van rendjén. A Gyümölcs gyökereiben minden földi teremtmény tovább él, ezt hívjuk körforgásnak. Végül mi is visszaadunk valamit a Gyümölcsnek, így marad fenn az egyensúly.

         A kis emberpalánta a gondolataiba mélyedt, de úgy látszott minden szavam befogadásra került. Kibontakozott az ölelésből, és a tűz melletti kosárkából kiemelt egy Gyümölcsöt.

         – De miért nem volt Gyümölcs régebben? – nézegette a lila színű, lédús ételt. A róka megunta a beszélgetést, és nesztelen léptekkel eltűnt az erdő sötétjében.

         – Az a régi jég, amit az imént említettem elolvadt. A Gyümölcs magja a jégbe fagyva várakozott, abból a végtelenül ősi időszakból, mielőtt azt az északi területet jég borította volna. Akkor még nem létezett az emberiség. Óriási lények járták a vidéket, és egy égicsapás pusztította el őket. Északon maradt valamennyi Gyümölcs, de a bolygó eljegesedett, és csak a háborúzó emberiség idejében szabadult ki a jég fogságából. Ha nincs a Gyümölcs, elképzelhető, hogy az emberiség nem marad fenn.

         – Nahát.  – hüledezett az ükunokám.  – És mi történt azután, hogy megtalálták a Gyümölcsöt?

         – A tudósoknak nevezett emberek, akik vizsgálták a jégolvadást, fedezték fel, hogy kizöldült a jeges, északi fehérség. Egyes állatok, pedig békésebbé váltak, és nem lettek betegek. Eleinte nem értették mi történik. Aztán ezek a tudósok vizsgálgatni kezdtek a kizöldült északon, és ráakadtak a Gyümölcsre. Sose láttak még ilyesmit. Kíséreleteket végeztek rajta, és felfedezték a jótékony hatásait. Minden ott kezdődött, hogy egy ilyen tudósember, az Első megkóstolta.

         – A Gyümölcs finom. – mutatta felém.

         – Az Első is így vélhette, mert megkóstoltatta másokkal is.  – értettem egyet.  – Akik ettek belőle, az Elsőhöz hasonlóan otthagyták a fontos kíséreleteiket, és a régi jeges terülten kezdtek éldegélni. Az Első rájött, a Gyümölcs szélsebesen terjeszkedik. Egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Gondozták a Gyümölcsfákat. Hirdették a békét. Mások bolondoknak tartották az Elsőt és a Gyümölcs híveit, de aki csak egyszer is belekóstolt, velük tartott. Felhagytak a Technológa-vallásukkal, és kikapcsolták a készülékeiket, hogy a többi ember, és a természet felé fordulhassanak.

         – Gondolom, hamarosan már mindenki a Gyümölcsöt ette.  – nézett a gyermek az egyik fára, amin jó kövér Gyümölcsök csüngöttek.

         – Épp ellenkezőleg. Betiltották a Gyümölcs fogyasztását, és rossznak nyilvánították. Azt mondták megmossa az emberek agyát.  – fúrtam játékosan ujjammal a halántékomba.

         – De hát ez nem jó. – szomorodott el, amikor belegondolt, hogy nem ehetne többé a Gyümölcsből.  – A Gyümölcsevők senkinek nem ártottak. 

         – Ez igaz… de ne feledd, akkoriban különböző emberi közösségek uralták az országokat. Az országok pedig más-más érdekek mentén képzelték el a népük jövőjét. Aki állatokat tenyésztett, vagy a készüléket gyártotta, a meggyógyászati intézmények, és a különböző vallások nem akartak békét, és mindenkinek elegendő élelmet. Szegények úgy hitték, akkor nekik kevesebb marad. Nem tudhatták, hogy ha a Gyümölcsöt elültetik, mindenkinek elegendő élelme lesz. Azt meg végképp nem sejthették, hogy a betegességek is megszűnnek, és sokkal tovább fognak élni. Mivel az országok vezetői féltek az egyre gyarapodó Gyümölcsevők békés közösségétől, háborút hirdettek ellenük. Megpróbálták elpusztítani a régi jeges területen lakó közösségeket, és felégették a Gyümölcsöket.

         – Ez… ez rossz!  – fészkelődve ízlelgette a szót, amit először ejtett ki a száján úgy, hogy ismeri is a jelentését.

         – Valóban!  – ráncoltam a homlokom komoran.

         – De hát akkor hogyan lett olyan a világ, mint most? Hogy lett béke?

         – Régen nem úgy volt, mint manapság. Az emberek jártak-keltek a világban, ennek köszönhetően a Gyümölcs jobban elterjedt, mint azt előzetesen feltételezték. Akadtak, akik megkóstolták a Gyümölcsöt, de nem költöztek a régi jeges területre. Nem akartak távol kerülni a családjaiktól. Úgy vélték, jobban terjeszthetik a Gyümölcsöt, ha megmaradnak a helyükön. Otthon nevelgették a Gyümölcspalántáikat a kertjükben, már akinek volt ilyesmi. Mások nagy kirándulásokat tettek az erdőkben, mezőkön, és ott gondozgattak egy-egy rejtett zugban megbúvó Gyümölcsfát. Természetesen a törvényeik bőszen tiltották ezt. Aki lebukott, a Gyümölcsfáival együtt pusztult. Viszont voltak oly nagy hatalmú emberek, akik mégis megkóstolták. Így történt, hogy egy ország vezetője, és annak családja titokban evett a Gyümölcsből. Egy ünnepi vacsorán szolgálta fel desszertként a vendégeinek, akik hozzá hasonló hatalmas emberek voltak. Belőle vált a nagy Terjesztő. Róla, biztos hallottá már.

         – Persze. A Terjesztőnek köszönhetjük, hogy ide is eljutott a Gyümölcs és a világ legtávolabbi pontjaira is.  – mondta fel az ősök csarnokában halott tanítást a fiú.

         – Így van! Onnantól kezdve, hogy ettek belőle, a vezetés megengedőbb lett a Gyümölcsfák gondozóival. Ez egy jelentéktelen, kicsiny ország volt, nem túl befolyásos uralkodóval, mégis sikerült a Terjesztővé válnia. Mivel okos ember volt, úgy döntött a homokos területekre utazik. Ott nagyon sok ember élt, nagyon rossz körülmények között. Kevés víz és élelem jutott nekik, de a Terjesztő gondoskodott arról, hogy megszűnjön az éhesség. Mindössze egy év alatt elterjedtek a Gyümölcsfák azon a nagy területen. Az ott élő sötét bőrű emberek végre jóllakhattak.

         – Olyat még nem láttam.  – mindketten az egyik kunyhó felé kaptuk a fejünket, ahonnan hangos horkolás vette kezdetét.

         – Persze, mert túl messze vannak. Manapság nem vándorlunk a világban. Minek is tennénk? Mindenhol jó élni, hát még itt a családunk körében. Apropó család, nagybátyád úgy hallom, szépet álmodik.  – böktem az egyenletes hortyogás irányába.  – Lassan ideje lenne nekünk is ágyba bújnunk.

         – Kérlek Papó, én még nem vagyok álmos. Maradjunk még egy kicsit! Apukámmal nem tudok ilyesmiről beszélni.

         – Hát nem is tudom… így is kapunk a fejünkre, ha megtudják, hogy ilyen soká fent voltál.

         – Légyszi! Olyan érdekes, mikor te mesélsz!

         A gyermeki bóknak képtelen voltam ellenállni.

         – Nos, ez egyszer nem bánom, de hol is tartottam?  – próbáltam elvenni a kíváncsiskodás élét.

         – Ott, hogy sötét bőrű testvéreinknek vitték a gyümölcsöt.

         – Hehehe… látom figyelsz.  – borzoltam meg az üstökét, amire halk kuncogással reagált.

         – Persze, amikor te mesélsz, akkor mindig.  – puhított tovább, aminek hatására nevethetnékem támadt, amihez ő is csatlakozott. Közben a rókakölyök is visszatért szimatoló körútjáról, és ükunokám mellé heveredett.

         – Szóval a helyiek éhességben szenvedtek, így örültek az adományként felajánlott Gyümölcsöknek.  – folytattam a történetet.  – A legnagyobb titokban ültették el a magokat, és terjesztették el az élhetetlen területeken. Rövid időn belül bezöldült a homokos rész is. Mindenki jóllakott, boldog és békés lett. Ha lehet hinni az elbeszéléseknek, mindenki olyannak érzi a Gyümölcsöt, ami a leginkább ízlik neki. A húsevő vadállatok is Gyümölcsöt kezdtek enni, így megszelídültek. Régen egymást ették meg, de a Gyümölcsnek hála, mára a legtöbb élőlény nem árt a másiknak. Kivéve persze azt a néhányat, amelyikről apád is mesélt.

         – Igen, a kígyók, és a vérszívók.

         – Pontosan! Tőlük nem árt távol maradni. – intettem a mutatóujjammal.

         – A rókák se voltak ilyen szelídek?  – simított végig a szőrcsomó gerincén, ami a gyerkőc lábára hajtotta a fejét.

         – Azokkal az állatokkal, melyek eredetileg növényeket ettek nem volt gond, de a róka nem tartozott közéjük. Sokan vannak olyanok, mint te, akik állatokkal barátkoznak. Ők etették meg a húsevőkkel is a Gyümölcsöt. A medvék régen igencsak veszélyesek voltak, mára kevés békésebb jószágot tudnék mondani náluk.

         Elhallgattam. Biztos voltam benne, hogy vannak még ragadozó állatok. Macskák még mindig vadásznak egerekre. Tudtam, vannak olyan nagytestű macskafélék, amikkel kizárt, hogy Gyümölcsöt lehetne etetni, például a hiúzok. De inkább nem szóltam erről, nem akartam összezavarni a fiút.

         Mivel a gondolataimba mélyültem, ükunokám visszaterelte a beszélgetést, egy számára érdekesebb útra.

         – És azok, akik a régi jeges területen élőket megtámadták, mit csináltak a homokos résszel?

         – Hmmm… Jó a kérdés.  – dicsértem meg.  – Csodának tartották a homokos vidék bezöldülését. Mire rájöttek, minek köszönhető, már késő volt, és nem tudtak reagálni rá.  – mondtam miközben két hasábot raktam a tűzre.  – A vizeken úszó hajóikkal elvitték a Gyümölcsöt más országokba is. A régi homokos területből vált a világ éléskamrája. A béke úgy terjedt el, mint régen a betegességek. Akadtak országok, amik ellenálltak ugyan, de a hosszú élet, az egészség, a jóllakottság, és a béke ígérete túl sokat kínált, mintsem, hogy ezt az ellenállást huzamosabb ideig fenntartsák. Voltak, akik hiába látták a sok jót, amit a Gyümölcs okozott, nem ettek belőle, mert úgy tartották más emberré válnának tőle. A Gyümölcsevők természetesen bizonygatták, hogy ugyanazok maradtak, de nem hittek nekik.

         – Miért?

         – Máshogy viselkedtek. Már nem akarták a Technológa-vallást tovább fejleszteni még azok a se, akik az egész addigi életüket arra tették fel. Mások inkább éheztek volna, csak ne veszítsék el a készülékeiket. A készülékeket összekötő égiszerkentyűk még ma is látszanak, ahogy elúsznak a csillagok alatt.

         – Ott van egy!  – mutatott az égbolton áthaladó műholdra a fiú.  – Vajon az ősök csarnokából, ha elhoznánk egy készüléket, mi is tudnánk velük varázsolni?

         – Már nem. Megromlottak.

         – Kár.  – szontyolodott el, majd miután ismét mozzanattalanná vált az ég, egymásra néztünk.

         – Ne sajnáld. Semmi jó nem származott belőlük. Igaz, rajtuk volt az emberiség tudása, de az emberek csak elbutultak tőle. Minden emberrel beszélhettek, de csak magányossá váltak általa. A készülékek boldogságot ajánlottak, de boldogtalanság lett a jussa a használóinak. Mindennek ára van!  – mondtam föl a régi leckét, remélve, ha eleget sulykolom, a fiú is megjegyzi.

         – És mi lett azokkal, akik végül nem kaptak a Gyümölcsből?

         – Semmi. Idővel túl sokan lettek, akik belé kóstoltak. A Gyümölcstagadók is kénytelenek voltak elfogadni, hogy haláluk után a Gyümölcs kora jő el, ahol mind békében élhetünk. Akik nem ettek belőle, kitartottak a Technológa-vallásuk mellett. A Terjesztőnek hála, az utolsó űrbéli hajóikkal, elvitték a Gyümölcsöt a Holdra, és még kitudja miféle űrbéli telepekre, hogy az emberiség akkor is túléljen, ha égicsapás jönne. Olyan, mint ami a jég előtti óriás lényeket is elpusztította. Azóta zöld a Hold.  – ránéztünk, majd integettünk a szomszédoknak, ahogy a szokás megkívánta, majd lopva hozzátettem.  – És feltételezem a Másik is.

         – Akkor, ha nem lenne a Technológa-vallás, nem élnének emberek a Holdon?

         – Nem.  – elhallgattunk, és zöld karéjt figyeltük.

         Nem tudom, hogy az ükunokám mire gondolt, de valószínű ugyanarra, mint én. Milyen lehet az élet a Holdon? Hová fejlődött ott az emberiség? Fejlődött e egyáltalán? Vajon egyszer meglátogatnak minket? Vagy ők is úgy élnek, mint mi? Soha nem fogjuk megtudni, hisz mára részünkről lehetetlenné vált az átjárás, nem csak a bolygók, de még a tengeren túl élők között is. A szomszéd erdőben lakó rokonokkal is csak ritkán találkozunk.

         A hosszan tartó hallgatást én törtem meg.

         – Nem szabad azt hinned, hogy a Technológa-vallás hívei rosszak voltak. Ők is jót akartak az emberiségnek, csak más módszerrel igyekeztek elérni. Azt hitték okosak, de csak rosszat tettek a technológájukkal. Az ő idejükben virágzott a kultúra. A készülékeik szórakoztató mozgóképei elvesztek ugyan, de meg akartak őrizni mindent, amit ezen kívül alkottak. Az épületeiket, könyveiket, a képfestményeit, meg a szobraikat. Nekik köszönhető, az ősök csarnoka is. Minden erdőben van belőle, ahol a régiek kultúráját őrzik.

         – Én is láttam a könyveket. Nem értem mire jók. Ha hozzáértem egyhez, a bölcsek megszidtak, hogy azokat csak nézni szabad.

         – Még a Technológa-vallás előtt azokba gyűjtötték a tudásukat, meg a történeteiket, de mára elveszett a módszer, amivel kinyerhető belőlük a történet. Állítólag tényleg csak nézni kellett őket.

         – Érdekesen hangzik. És minden ősök csarnokában más dolgok vannak?

         Féltem ettől a kérdéstől. Nem akartam, hogy dédunokám engem hibáztasson, ha a kisfiából is kíváncsi lesz, viszont hazudni sem akartam.

         – Igen.  – vallottam be, kissé vonakodva.

         – És elmehetek megnézni őket.

         – Nagyon sok csarnok van, egy élet is kevés, hogy mindegyiket meglátogasd. A szüleidnek hiányoznál, ha elmennél.

         – A bácsikám is ezeket a kultúrákat ment megnézni, nem?

         – De. És csak reménykedünk, hogy egyszer visszatér hozzánk, hogy elmondja, miket látott az útja során.

         – A kíváncsiak, akik az erdőbe jönnek, olyanok, mint a bácsikám?

         – Igen.

         – Te voltál már más csarnokokban?

         – Igen.

         – Sokban?

         – Igen.  – vallottam színt.

         – Nahát, ezt nem is tudtam.  – derült fel a fiúcska arca.  – És sokáig voltál távol?

         – Igen.  – nyögtem elhaló hangon.

         – Mesélnél arról, miket láttál?  – jött izgalomba.

         A kérdés nyomán lepergett előttem, az a rendkívül hosszadalmas időszak, amíg úton voltam. Régi barátok és szerelmek. Különleges élmények, meseszép tájak, vagy épp veszélyes kalandok. Eszembe jutott a Matuzsálem, ki tanítóm volt egykor, egy távoli faluban. A bölcs aggastyán gyerekkorában, még léteztek olyanok, akik még éltek a varázslatok világában. Tőle tudom, hogy a készülékeiket, még a Gyümölcsevők is hiányolták.

         Megannyi csarnokban megfordultam. A legtöbb régi épületet, már lerombolta az anyatermészet. Ritka, ami épségben megmaradt, de a helybéliek néha ezekben rendezik be a csarnokokat, ezek igazán emlékezetesek voltak. Emlékszem a hihetetlen szobrokra, és a festményekre, amiknek a többségét nem értettem, mit ábrázol. Láttam a régiek automobiljaiból néhány rozsdás példányt, és volt szerencsém megcsodálni egy hatalmas, levegőben úszó csónakot. Igaz, már elillant belőle a varázs, de állítólag valaha épp úgy repült, mint a madár.

         Messze kóboroltam, de következetesen, hogy bármikor visszafordulhassak. Sok kíváncsi tévedt már el végérvényesen, közülük néhányan igazán közel álltak a szívemhez.

         Révedésemből, a kis róka ásítása zökkentett ki. Ükunokám furcsán nézett rám. Nem tudta hová tenni azt a keserédes elvágyódást, ami kiült az arcomra.

         – Talán majd máskor. Elég későre jár.  – böktem ki nagy nehezen, amit a fiúcska csalódott sóhajtással nyugtázott.

         Az emlékképek nem hagytak békén, be-bekúsztak lelki szemeim elé. Tény, hogy izgalmas időszak volt, de a honvágy végül visszahúzott a családi fészekbe. Az egész, mintha másvalaki életben történt volna.

         A tűzből időközben parázs lett. Nem akartam tovább táplálni a lángot, így is túl sokáig égett. Szedelőzködni kezdtem, az ükunokám engem figyelt, majd halkan megszólalt.

         – El akarok menni, meglátogatni a mamát, a nagybácsit, az unokatestvéreimet, és meg szeretném nézni az ottani csarnokot is.

         – Holnap beszélek apáddal, te kis kíváncsi.  – veregettem meg a vállát, ahogy elhaladtam mellette.  – Most viszont jobb lenne, ha lefeküdnénk. Öreg vagyok már. Elfáradtam.

         – Menj csak Papó, én még maradok egy kicsit.

         – Ahogy gondolod. Jó éjt!

         – Jó éjt…  – motyogta, alig hallhatóan.

Elhagyva a tisztást, vissza-visszapillantottam a kíváncsi fiúra, tudván nem sokáig mard már velünk.

Ha tetszett nyugodtan kommentelj, like-olj, vagy olvasd el a többi novellánkat, amiket ide kattintva érhetsz el csokorba gyűjtve:
https://konyhaproduktiv.blog.hu/tags/konyhanovella

Amennyiben támogatnád a munkásságunkat, vásárolj egy egyedi rajzzal ellátott dedikált Pacsmagoncok mesekönyvet, vagy horgolt plüssmagoncot: https://pacsmagoncok.hu/webshop/