Állásinterjú
– Jó napot kívánok!
– Jó napot Olivér! Foglaljon helyet! – mutatott egy kényelmetlen székre az igazgató.
– Köszönöm! – engedelmeskedtem készségesen, a szék hangos nyikordulással jelezte, menten összerogy alattam.
Lopva körbepillantottam a szobában. Régies tapéta, tágas ablakok, néhány cserepes növény, családi képek, oklevelek, és egy vaskos könyveket rejtő könyves szekrény. Nem az én ízlésem, de barátságos légkört árasztott magából.
A míves íróasztalon megannyi papírköteg, füzet és okmány terpeszkedett, mégis megakadt a szemem a férfi előtt heverő önéletrajzomon.
– Egy kávét esetleg? Erika! Egy kávét legyen szíves az úrnak!
– Nem kérek, köszönöm!
Az említett hölgy megtermett alakja jelent meg az iroda ajtajában.
– Nem kér? Nem kér... – sziszegte az igazgató, és egy kis fekete noteszbe firkált.
A titkárnő már indult volna, de az igazgató sietve utána szólt.
– Én azért elfogadnék egyet! Köszönöm Erika! – emelte fel a hangját, le sem véve a szemét a papírjaimról.
– Hozom. – morgolódott az említett, pirospozsgás arccal.
Erre az intézetvezető is felfigyelt, s megigazította a vastag szemüvegkeretet, sas madáréval vetekedő szaglószervén. Tekintetével végigkísérte a nő távozását, majd ismét felém fordult. Fürkésző szemeitől, egy pillanatra megborzongtam, mintha belém látott volna.
– Akkor ezek szerint nem is dohányzik?
– Már nem.
– Már nem? Érdekes… – ismét körmölt.
– Szabad megtudakolnom, miért jött el az előző munkahelyéről?
Jól begyakorolt válaszom, már készen állt számára.
– Megszűnt a pozícióm, miután…
– Igen, igen már látom! – szakított félbe némi fintorral, amint egy másik lapra sandított, melyen egy méretes nagyító pihent.
Ez a bizonyos papír nem az önéletrajzom, és nem a motivációs levelem volt. Az a rossz érzésem támadt, hogy kutakodott utánam.
– Miért pont a mi intézményünkben képzeli el a jövőjét?
– Nagyon szeretném ezt az állást, mert…
– Teljesen világos, hogy miért! – villantott egy tudálékos mosolyt felém, és a bizonytalan eredetű dokumentumon kopogtatott a mutatóujjával. Lesütöttem a szememet.
– Rendben! – dőlt hátra a székében. – Volt már korábban nagy teherbírást igénylő munkahelyen?
– Nagy teherbírás? – értetlenkedve pislogtam rá.
– Igen az! Tudja nagy… – harapta el a mondatot az igazgató, és újabb krikszkrakszot ejtett a jegyzetfüzetébe.
Nyílt az ajtó.
– A kávéd, Albert! – szakította félbe a vallatásnak ható kérdezősködést Erika.
– Ohh… pazar! Mézzel édesítette, vagy azokkal a kis fehér bigyókkal?
A testes hölgyemény goromba ábrázattal trappolt át a helyiségen.
– Édeskével.
– Ummm. Mézzel jobb lett volna.
– Nem vagyok barista, Albert! – förmedt rá felettesére, és lecsapta a bögrét az íróasztalra, ám csodálatra méltó módon egy csepp sem loccsant ki belőle. A szék, amin gubbasztottam rettentően kényelmetlen volt, és minden mozdulatomnál nyekkent egyet.
– Nagyon szépen köszönjük Erika. – mosolygott melegen az asszonyra, aki a szemeit forgatva sietett el.
– Egészségére! – mondtam.
– Jaj… milyen jól nevelt, köszönöm. – kortyolt trillázva a kávéjába.
– Mi motiválja leginkább abban, hogy a csapatunkban helyezkedjen el?
Válaszra nyitottam a számat, de az igazgató már belém is fojtotta a szót.
– Egyértelmű mi motiválja, a pénz. Hahaha. – kisujját eltartva visszahelyezte asztalára a kávés csészét. Önelégült pofát vágott.
– Ha már szóba került a csapat, mondja, ön csapatjátékos Olivér?
– Szeretek egyedül dolgozni, de csapatban is szívesen…
– Kitérő válasz. – sóhajtotta az igazgató, majd felemelte az önéletrajzomat, hogy alaposabban tanulmányozhassa.
– Egyébként tetszik, hogy nem árul zsákbamacskát.
– Köszönöm.
Fogalmam se volt, mi egyebet mondhattam volna.
– Bár, hogy hol végezte az általános iskolát, nem hiszem, hogy mérvadó lenne. – csücsörítve hunyorgott rám, félig a papírlap mögül.
– Hogy áll a gyerekekkel?
– Még nincs…
– Nem magának! Úgy általában?
– Hát… elvagyok velük…
– De?
– Nincs de!
– Hmmm… nincs, de… – hagyott újfent egy kis tintát a papíron.
– Milyen eddigi eredményére a legbüszkébb?
– Kreatív embernek tartom magam, és az alkotás…
– A pozíció szempontjából ez lényegtelen, inkább a negatív tulajdonságait vegyük egy kicsit górcső alá.
Tudtam hová akar kilyukadni, és az arcom kezdett vörös árnyalatot ölteni. Meg is reccsent az ülőhelyem.
– Mire kíváncsi pontosan?
– Hmm… ez elég bátor kérdés. – állapította meg, majd lejegyzett valamit, ez több, mint egy percig tartott.
– Mondja csak… öhm… Milyen állat az aszcendense?
– …
– Értette a kérdést Olivér? – nézett át szemüvege fölött az igazgató, majd tollával meg koppintotta a kávés csészét. Megint írt.
– Medveállatka!
– Hogy micsoda? – ráncolta homlokát a kérdező.
– Medve. Állatka. – tagoltam a kezeimet is bevetve a gesztikuláláshoz. Szavaimat, nyikorgó hang nyomatékosította.
– Pardon…
Néma hallgatás ereszkedett a szobára.
– Ha választhatnék, medveállatka lennék.
Nem szólt semmit, csak gyanakodva nézett rám. Kávét szürcsölve várta, hogy kifejtsem.
– Tudja, apró élőlény. Fütyül a sugárzásra, mérgekre, ilyesmi, amit, ha kiraknak a világűrbe, ott is életben marad… egy ideig!
– Vagy úgy… – nyúlt a telefonjáért a vezető, feltartott mutatóújjal, mintha sürgős elintéznivalója akadt volna.
– Érdekes! – böködte kicsit a kijelzőt.
Szeme köztem, és a képernyő között pattogott, majd visszatette az asztalra a készüléket. Gyanítom utánanézett a medveállatka mibenlétének.
– Bár én aszcendenst kérdeztem… – szegezte tollát ismét a papírra, de nem írt, csak várakozóan meredt rám.
– Ha jól emlékszem vízöntő, de mivel az nem állat, így…
– Világos… világos. – bólogatott sűrűn, míg jegyzetelt.
– Tisztába van vele, hogy ennek a munkának az elvégzése, több éves tapasztalatot kíván?
Az értetlenkedő ábrázatot, rövid csend követte.
– Igen? – kérdeztem vissza megroppantva a széket, ugyanis nem egészen értettem, egy egyszerű takarítói pozícióhoz, miféle előképzettséget várna el.
– Hogy áll a láncokkal? – tolta fel szemüvegét az igazgató, ahogy a papírjaira nézett. Hát témánál vagyunk, gondoltam.
– Parancsol?
– Khmm… a priuszáról lenne még néhány kérdésem.
– Hát tegye fel őket, én minden fontosat leírtam a motivációs levelemben. – fortyant fel bennem a düh, és kissé indulatosabban beszéltem, mint szerettem volna, sikeresen ráerősítve a sztereotípiákra, és a szék nyekergésére.
Minek játszadozik velem, ha eldöntött tény, hogy nem alkalmaz egy börtönviselt embert? Minek hívott be egyáltalán? Szívem szerint elgörbítettem volna azt a nagy karvaj orrát.
– Nos igen, de van pár pont, amit szeretnék tisztázni. Ugyanis, ha kitudódna, hogy… elnézést a kifejezésért, egy sittest alkalmazok, a szülői munkaközösség a fejemet venné.
– Tiszta sor. – erőltettem magamra némi higgadtságot.
– Iskolánk jó hírnevével játszadozok, amennyiben felveszem önt kedves Olivér, ugyanakkor a személyes meggyőződésem, hogy mindenkinek jár még egy lehetőség.
Villant fel némi reménysugár.
– Leültem a büntetésemet…
– Csakhogy lopás, garázdaság, és nyolc napon túl gyógyuló testi sértés is szerepel a bűnlajstromán. Nem hiszem, hogy ilyesminek helye lenne egy középiskolában.
– Ezért költöztem egy nyugisabb környékre. Szeretnék új életet kezdeni. Nem vagyok se tolvaj, se agresszív.
– Az előélete az ellenkezőjét sugallja. Kezdve a lopással…
Lehet nem kellett volna, de belefojtottam a szót ebbe a pojácába.
– A lopás annyi volt, hogy egy haverom kinyitott egy üveg whiskyt a boltban, én is belekóstoltam. Soha nem ittam még olyan drága, és pocsék whiskyt. Belátom, nem kellett volna.
A válaszom nyomán, az igazgatóúr szája sarka egy pillanatra felfelé rándult.
– Iszákos embernek tartja magát?
– Nem iszom többet, mint bárki más. Alkalmakkor persze szoktam.
– Az alkoholista mindig talál magának alkalmat. – nézett a szemembe áthatóan.
Álltam a tekintetét.
– Ha alkoholista lettem volna is, az alatt a hat hónap alatt kitisztultam volna, nem gondolja?
– De immár szabad ember, semmi nem gátolja abban, hogy italt vegyen.
– Mint mondtam, csak alkalmakkor ittam, de új életet szeretnék kezdeni. Mióta kijöttem onnan, két ilyen alkalom adódott. Amikor szabadultam, és amikor elköltöztem az öcséméktől.
– Rendben. Mesélne kicsit a garázdaságról?
– Persze. A környéken, ahol korábban éltem, nem a közbiztonságról híres. Összebarátkoztam a keménymaggal, hogy ne kelljen tőlük tartanom. És igen, ők balhés figurák voltak. Velük voltam, amikor belekötöttek valakibe. Nem tettem semmit ellene, viszont ott maradtam velük, ami persze nem jó, de én senkit nem bántottam, mégis elő lettem állítva, amikor ügy lett belőle.
– Szeretnék hinni önnek Olivér, de a stikli, ami végül börtönnel jutalmazta önt, nem arról árulkodik, hogy kimaradna a verekedésekből.
– Egy szalonban tetováltam. Mint látja az önéletrajzomból. – böktem az előtte lévő papírokra, ő csak bólintott. – Bejött egy gazdag ficsúr, és elém nyomott egy rajzot, hogy ezt szeretné. Én teljesítettem a kérését. – emeltem fel a hangomat mérgemben, ahogy felidéztem az újgazdag nyikhajjal való konfliktust. – Arról nem tehettem, hogy nem tudott a srác helyesen írni. Azt kapta, amit kért. Másnap visszajött, hogy tönkre tettem az életét! Ő nem ezt kérte! Hogy analfabéta vagyok! Ilyesmi. Kinevettem, és közöltem, hogy a pénztártól való távozás után, nem fogadok el reklamációt. És ekkor az az elkényeztetett kis szarhá…
– Halkabban, ha kérhetem. Itt a falnak is Erika füle van. Ha nem szeretné, hogy az egész tanári kar ismerje az előéletét, én a maga helyében bizalmasabb hangnemben folytatnám. – figyelmeztetett, fejével az ajtó felé bökve.
– Elnézést…
– Semmi gond, ahogy ismerem Erikát, épp a cigarettaszünetét költi. De kérem, folytassa. Ott tartott, hogy az ügyfél nem örült maradéktalanul a kapott szolgáltatásnak.
– Igen. Ööö… Szóval fenyegetni kezdett. – szinte suttogva folytattam, mire az igazgató előredőlve hegyezte a fülét.
– Mondtam, van lehetőség kijavítani, miután begyógyult. Az úgy neki nem volt jó. Addig ő nem vár! És hogy milyen ostoba vagyok, hogy egy ilyen egyszerű szót nem tudok leírni helyesen. Ekkor megmutattam neki az eredeti rajzot, mire elszállt az agya. Felkapta a tetováló gépemet, én meg megpróbáltam kitekerni a kezéből. Túl jól sikerült, és eltörtem a vállát.
– Hoppá! – csúszott ki az igazgató száján.
– Hoppá bizony, mert az a kis taknyos, valami befolyásos fószer kölyke volt. Mivel nem volt makulátlan az előéletem, könnyedén példát statuálhattak rajtam.
– Szabad megtudakolni, mi volt az ominózus tetováláson?
– A’sszem németül volt. Fogalmam sincs mit írtam el.
Az igazgató próbálta köhögésnek álcázni a hirtelen feltörő nevetését, majd erőltetve rendezte vonásait.
– Nos, Olivér… köhm… Azt hiszem mindent hallottam, amit szerettem volna. Esetleg, önnek valami kérdés?
– Nincs semmi… – motyogtam beletörődve, abban a tudatban, hogy elhasaltam az állásinterjún.
– Apropó, el is felejtettem megkérdezni.
– Micsodát? – sóhajtottam, tenyereimbe temetve az arcom.
– A szék! Nem volt kényelmetlen? – tette le a tollat az igazgató, majd újbegyeit egymáshoz érintve hátradőlt. Úgy voltam vele már úgyis mindegy, most alaposan beolvasok.
– Ez? Ez a szék egy szar!
– Rendben! – csapta össze a tenyerét. – Ez esetben itt írja alá!
Tolt elém egy munkaszerződést. Elhűlve pislogtam új főnököm, mosolygós ábrázatára.
– Ha az megfelelő önnek, hétfőn, hat nulla nullakor kezdhet…
Amennyiben szívesen olvasnál még Olivérről, a börtönben töltött idejéről, itt találsz egy rövid novellát:
Maradandó alkotások - konyhaproduktív (blog.hu)
Ha a másik szereplő, Albert magánéletébe nyernél szívesebben bepillantást, akkor a könnyed őszi krimiparódiánkat javasoljuk olvasásra:
„A Nagy bornyitó összeesküvés” - konyhaproduktív (blog.hu)
Egy rövid jelenet erejéig, Albert ebben a novellánkban is feltűnik:
A Fotócikk-kereskedő - konyhaproduktív (blog.hu)
Mesekönyvünk elérhetősége:
Vess egy pillantást egyéb felületeinkre is:
Konyhaproduktív (@konyhaproduktiv) • Instagram-fényképek és -videók
