A Télvíz idején egy novellapályázat volt a Láma Kiadó égisze alatt, még 2022-ben. A megadott téma a tél volt. Nem feltétlenül Karácsony vagy Szilveszter, bár ilyen irományok is szép számmal találhatók benne, hanem csak simán a téli időszak. Születtek bekuckózós, melengető novellák, de mi egy kicsit máshogy közelítettük meg a dolgot. Főszerepben egy amatőr festővel, és egy kaktusszal. A történet, meg is jelent a könyvben. Ha kíváncsi vagy rá, most végre elolvashatod.

Csendélet a hóban:

Ha valaki szobrot kapna a „Legkiválóbb esetlenségért” címmel, az Bonifác lenne.

Ahogyan Bonifác közvetlen környezetében köztudott, kétbalkezessége gigászi méreteket ölt. Pedig nem buta ember a mi Bonifácunk, szakmája szerint Érintésvédelmi Szabványossági Felülvizsgáló. Naphosszat fáradozik a biztonsági előírások ellenőrzésével. Korábban jó villamossági szakembernek számított, de hát szegény, mint minden más egyébre, erre is teljességgel alkalmatlan volt.

Már egész fiatal korában megfigyelték nála, hogy az élőlényekkel különös viszonyt ápol. No nem szánt szándékkal bántotta őket, de az események mindig kedvezőtlenül alakultak Bonifác körül.

Gyerekként imádta az állatokat, de fordítva ez az állítás már nem egészen állta meg a helyét.

Még tőle is elképesztő csúcsteljesítménynek számított, amikor a felügyelete mellett egyetlen hét leforgása alatt öt aranyhörcsög vesztette életét. Egyet odacsukott a spájzajtóhoz, a másikat Teri macskája vitte el, a harmadikra egy óvatlan pillanatban rálépett, a negyedik egész egyszerűen kámforrá vált, az ötödik pedig megfulladt egy pohár ivólében; Bonifác megpróbálta újraéleszteni a konyhapulton, de nem járt sikerrel. A kis kedvencek sírjai, a kert egyik zugában, egyre csak gyülekeztek.

Mondhatnánk, az állatokkal konkrétan hadilábon állt. Mivel nem csak a halálukhoz járult hozzá, hanem egyéb konfliktus is feszült közöttük, félni kezdett a közelükben.

Tudniillik harapta már meg spániel, vízisikló, kecskegida, Teri macskája, egy sörényes makákó az állatkertben és egy holló csoport is megtámadta egyszer, amint lelépett a buszról. Hogy csak néhány példát említsek.

Épp ezért Bonifác már régen lemondott a háziállatokról, de rajongott a természetért, így növények tartásával is megpróbálkozott. A katasztrófák őket sem kímélték.

Szomjan haltak a nárciszok, túlöntözte a krizantémot, az orchideát tetű ette meg, forró lebbencsleves ömlött a gerberára és egy leszakadó polc maga alá temette a petúniát.

Végül feladta. Semmi élő teremtményt nem tűrt meg maga körül, nehogy bajuk essen; még az emberektől is három lépés távolságot tartott, Terit leszámítva.

Inkább tárgyakkal vette magát körül, amiket le is festett. Ez volt a hobbija: a festés.

A különböző tárgyakat mindig kivitte a kertbe, és ott készítette el műveit. Ez vált festői védjegyévé. Tehetséges ugyan nem volt, de lelkesedéssel kárpótolta ezt a hiányosságát.

Egy tavaszi „zokniszandálos” reggelen nyilalló érzést tapasztalt a nagylábujja körme alatt. Ugyanis belerúgott egy Escobaria Viviparába. Legalábbis ez állt a kéretlen ajándék cetlijén, amit egy ismeretlen az ajtaja előtti lábtörlőn felejtett.

Megpróbált túladni a gömbkaktuszon, de az ismerősei közül senki nem tartott rá igényt; sőt már több online felületen is ingyen hirdette, de nem csaptak le rá.

Akkor jött az ötlet, hogy lefesti, mielőtt ismét baleset történne. Mikor elkészült a kép, megbarátkozott a gondolattal, hogy az Escobaria Vivipara is hasonló sorsra fog jutni, mint számos elődje.

A tüskés ajándék azonban megmakacsolta magát. Ugyan előfordult, hogy beleakadt Bonifác pólójába, és lezuhant a parkettára, vagy unokahúga gyurmával vonta be, hogy ne szúrjon; máskor hetekig az ágy alatt felejtve porosodott, de mindezek ellenére, csak nem akart elpusztulni.

Hihetetlennek tűnt, de megérte a nyarat. Negyedévnyi gondozás rekordnak számított Bonifácnál, és Escobaria ráadásul még virágot is hozott. Sokat és szépet.

Nem akart hinni a szemének. A festőállvánnyal együtt ki is vitte a kertbe, és ismét megfestette az immár virágba borult gyönyörűséget.

Roppant büszke volt magára, hogy a tövises kedvence őszig kitartott.

Virágjait már ledobta, és kissé meg is sárgult, ami arra engedett következtetni, hamarosan búcsúznia kell Escobariától.

Kirakta hát a kertbe a lehullott falevelek közé, és harmadjára is munkának látott.

Megérkezett a tél. A kaktusz kevés törődést igényelt, és szívóssága miatt úgy tűnt, örök élettel bír. Bonifác nem győzte csodálni, hogy Escobaria kibírja őmellette. Elhatározta, hogy hóesésben is lefesti.

Élete fő művének szánta a négy képet egymás mellett. Az ötlet, miszerint négy évszakon át követhetjük a szúrós növényt, Bonifácot teljesen extázisba hozta. Úgy vélte, ez a négyes fogat beindíthatná festői karrierjét. Reménykedve nézegette az időjárás-előrejelzéseket, de a várva várt deres idő, csak nem akart megérkezni.

Karácsonykor elutazott a szüleihez. Családja körében jókedvűen mulatott, mígnem a felhők sűrű függönyként kezdték el ontani magukból az ég hintőporát. Rég nem élt át fehér karácsonyt, de ezúttal nem tudta kiélvezni, mivel Escobaria közel kétszáz kilométerre volt tőle. Másra se tudott gondolni a négy nap alatt, míg ott vendégeskedett. Szánkózás közben is az el nem készült festményen mélázott, magával is sodorta a család kutyáját. Mint az kiderült fagyott talajon eb sírt ásni, nem egyszerű feladat.

Mire hazaért, csak a latyak fogadta. Abban az évben többször már nem esett hó.

Nem sokakat szomorít el a rügyező fák látványa. Nem úgy Bonifácot, aki visszasírta a telet, mivel nem sikerült a négy évszak záró darabját megfestenie.

A formálódó depresszió elmúlt, amikor Escobaria ismét virágba borult.

A hideg időszak feltartóztathatatlanul közeledett, és Bonifác nem szándékozott ismét lemaradni a hófúvásról.

Várakozásai nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Nem elég, hogy csak az eső szakadt folyamatosan, de úgy tűnt Escobaria is meg akarja keseríteni az életét.

Nem sokakat csípett meg méhkirálynő télvíz idején, de Bonifáccal ez is megesett. A kaspóban megbúvó méhkolónia ellepte a szobáját. A méhcsípésre allergiás volt, hát még a méhkirálynőére. Két hét intenzíven… esett a hó!!!

Februárban egyszer még belisztezte a talajt az ónszürke ég, de mivel egy elektromos hálózat nem felelt meg a szabványnak, főhősünknek túlóráznia kellett. Gondolatai Escobaria Vivipara körül kavarogtak.

A harmadik elszalasztott télen hatalmas hóvihart ígért az időjós. Kiment a kertbe, és felkészült az alkotásra, de csak nem akart rákezdeni a hóesés. Órákig várt, mire végül feladta. A hidegtől és az idegességtől reszketve slattyogott be a házba.

Másnap ugyan szügyig ért a makulátlanul csillogó pehelypaplan, de az előző napi cudar idő miatt, olyan hurutos hörgő gyulladást kapott, hogy ki se tudott kelni az ágyból, nemhogy festeni.

Az elkövetkezendő hónapokban még háromszor esett. Kétszer épp dolgozott, egyszer pedig a hentesnél szolgálták ki, mikor meglátta a szállingózó pelyheket. Magából kivetkőzve rohant kifelé az üzletből, hogy hazairamodjon alkotni; ám bármily sebesen inalt, a balszerencséje utolérte őt. Bonifác egy jégbordán csúszott el, így zárkózott fel mellé a hentes, aki szaladt utána, mivel izgalmában megfeledkezett a fizetésről. Ahogy utolérte, egy rúd téliszalámival kezdte csépelni az úttesten jajveszékelő Bonifácot. Erről a havas éjszakáról is lecsúszott, mivel egy hűvös fogdában töltötte azt.

A negyedik évben elég sok festményt készített, és meglepő módon egy-két galéria is felfigyelt a csendéleteire; de fő mesterművét nem láthatták, míg a téli kép el nem készült.

Jöttek is a reményt hozó sötét fellegek, és hamarosan tündöklő zúzmara borította Escobariát. Tökéletes kompozíció volt, csak hogy néhány ecsetvonás után Bonifác kifogyott a festékből. Dühében páros lábbal ugrott rá a félkész munkára. Többször már nem is esett a hó ezen a télen.

Az ötödik esztendő akkor vált emlékezetessé, mikor elromlott otthon a fűtése. Egy bajszos, vörösképű gázszerelő érkezett hozzá. Éppen lehajolt, hogy megnézze a gázkonvektort, ekkor belebólintott az ablakban felejtett kaktuszba. Bonifácunk csipesszel szedegethette ki, az idegen férfi homlokából a tüskéket. Mondani sem kell, hogy éppen havazott…

A buszon ülve még látott pihéket szállingózni, és akkor is, amikor Terivel vacsorázott. Romantikus volt, akarom mondani, lett volna, ha nem végig Escobarián jár az esze, ahogy tüskéire ráesik a hópehely.

Újabb háromszázhatvanöt napot tudhatott maga mögött, ekkor egy telefonhívás zavarta meg. Egy szentendrei galéria kiállítást akart rendezni Bonifác képeiből.

Örömében cigánykereket hányt, és hóna aljával nekiperdült múzsájának, ami szinte felnyársalta őt. Alaposan bekötözve, cifra káromkodások közepette indulhatott el a vasútállomásra, hogy el ne késsen a saját kiállításának megnyitójáról. Persze az útját végig hózápor kísérte. Két festményének eladása közben is azon tűnődött, hogy milyen mesébe illően fed be mindent odakint ez a kristályosan csillogó csoda.

Az Escobaria Vivipara lefestésének szempontjából a hetedik szezon sem kecsegtetett sok reménnyel. Enyhe tél volt, kevés havat ígértek.

Bonifácot már nem izgatta, sikerül-e lefestenie Escobariát télikabátban. Úgy volt vele, ha összejön, összejön; ha nem, akkor nem! Úgy tervezte, ez az utolsó próbálkozása, amit ha idén is kihagy, tüzet rak a tavaszi, nyári és őszi kaktuszportrékból; majd elfelejti, hogy valaha is időt áldozott erre a rögeszméssé vált hóbortra.

Annak rendje és módja szerint, épp egy belvárosi galéria megnyitón érte utol a hír. Teri hívta, hogy az ég csak úgy ontja magából a jégkristályok mennyei szemcséit. Fejcsóválva közölte vele, hogy őt a havazás már hidegen hagyja, majd némi dühvel kinyomta a készüléket.

Mikor hazaért, mindössze sarat talált.

Csupán a szokásos…

Egy hétre rá az időjárás-jelentés hóviharról számolt be, ami épp Bonifác lakhelye felé közeledett. Láss csodát, pár óra múlva tényleg szakadni kezdett, és hovatovább, ő is otthon volt. A feltörő remény, hogy tán sikerül a negyedik festmény, rettegő izgalomba csapott át.

Hogy hogyan, és mikor fog már megint minden elromlani, azt nem tudhatta, de abban biztos volt, hogy így lesz.

Kiment a kertbe, kivitte az oly sok fejfáját okozó tűpárnát, az állványt, az ecsetet, a palettát és a festékeket; erre a felhőzet eloszlott, és kisütött a nap. Elkámpicsorodott, és azon nyomban beviharzott a lakásba, kint hagyva az egész felszerelést, sőt még Escobariát is.

Másnap reggel, kissé későn ébredt. Kótyagosan botorkált ki a konyhába, és életuntan dobta le magát az egyik székbe. Keserűen iszogatta a kávéját, és közönyösen pillantott ki az ablakon. Tejfehér táj fogadta.

Nagyot dobbant a szíve, és lélekszakadva rohant ki az udvarra, egy szál köntösben.

Nem csalás, nem ámítás; igazi, valódi hó terült el a kertben! A festőállvány lába félig eltűnt a fehérségben. Bonifác szája hét év óta először, őszinte mosolyra húzódott. Örömtáncot lejtett, majd nehézkesen utatvájt magának a combközépig érő, csillogó szőnyegen, aminek felső rétege az éjszaka folyamán jéggé dermedt. Nem zavarta a hideg, se az, hogy megfagyott a festék a tubusban, hisz volt még tartalék a köntöse zsebében.

Új ecsetet vett elő, amit még soha nem használt korábban, és végre belemártotta a sűrű festékbe.

A „Kaktusz évszak-perspektívából” négy részes sorozat, hatalmas sikert hozott Bonifác számára. Felmondott, mint Érintésvédelmi Szabványossági Felülvizsgáló, és végre a festésnek szentelhette minden idejét; meg Terinek, akinek rendkívül sok mindent köszönhetett.

Amikor a kritikusok fülébe jutott Teri egy elejtett megjegyzése, miszerint a Mester hét esztendőn keresztül dolgozott a művén, egy csapásra berobbantotta Bonifácot a köztudatba.

A „Kaktusz évszak-perspektívából” kompozíciónak hála díjakat zsebelt be, és újságok írtak róla.

A Tavasz, a Nyár és az Ősz egy nem túlzottan tehetséges művész keze nyomát viselték, fő szerepben Escobaria Viviparával. De a Tél, az különleges volt!

Ugyanis annyi hó esett aznap, hogy kaspóstul, mindenestül elfedte a gömbölyded növényt; így újfent képtelenség lett volna lefesteni Escobariát. Bonifác nem is bajlódott vele.

Az üres, fehér vászon jobb sarkát, inkább aláfirkantotta, és a hét éves munkát lezártnak tekintette.

Ezzel az egyetlen monogrammal örökre beírta magát a legnagyobb művészek közé.