A telepi boszorkány

A diákok számára nincs nagyobb öröm, mint mikor megszakítja a fizika órát egy váratlan tűzriadó. A kisebbek között akadt pár rémült arc, de a nebulók többsége viccnek vette az egész hajcihőt. Tanáraim az iskola előtti térre vezényeltek minket. Itt kellett gyülekezni, ha felharsant a rövid, szaggatott csengetés.

Kissé elhúzódott a gyakorlat, így belecsúsztunk a töri órába is. Mikor véget ért a tűzriadó a tanárnő elengedett minket. Kicsattantunk a boldogságtól.

Apám megengedte, hogy péntekenként lógjak egy keveset a barátaimmal, ha vége a tanításnak. Egyetlen kikötése volt, este hétre legyek otthon. Akkori legjobb cimborám szüleit, nem igazán érdekelte merre kóricál a fiuk. Vakonddal kapva-kaptunk az ajándékba kapott szabadidőn.

            Vakond a borzasztóan rossz szeméről kapta a becenevét, mivel szemüveg nélkül olyan vak volt, mint a mély tenger. Okuláréja háromszorosára nagyította szemeit. Valószínű ez okozta nála a kisebbségi komplexust, amit agresszióval próbált kompenzálni. Találóbb lett volna Pitbullnak hívni, mivel gyakran vesztette el fejét, és gondolkodás nélkül nekiment akár a gimiseknek is. Igazi gengszterpalánta volt. Én már óvoda óta vele lógtam, tán ennek köszönhető, de velem sosem verekedett össze. Nem szerettem, hogy folyton beleköt, a bekötött cipőbe is, ám már megszoktam. Szüleim se szerették, ha vele bandázok. Azt hitték ő a legrosszabb gyerek az iskolába, de nem sejthették, hogy többnyire én voltam a balhék értelmi szerzője. Ezen a szép, őszi délutánon is így történt.

Konkrét cél nélkül csatangoltunk, a ritkáslombú fák árnyékában. A járdát rozsdabarna levelek szegélyezték, csinos halmokba gereblyézve. Mentünkben szétrugdostuk őket, bele se gondolva, hogy tönkretesszük mások izzadtságos munkáját. Közben a Móricka magazinban olvasott disznóviccekkel szórakoztattuk egymást.  

– A betyár mindeneteket! Géza! Géza! Ezek a kis taknyosok elhordják a leveleimet! – kiabált valaki, az egyik kerítés túloldaláról. Vakondnak több se kellett a kupacba vetette magát, és meghempergett a levelek közt. 

– Remélem kutyaszarba tenyerelsz, te pimasz kölyök!  – szaladt ki az utcára, gereblyével a kezében, egy kerti munkához öltözött, bányásztermetű asszonyság.

– Magának meg rohadjon meg az összes befőttje!  – vágott vissza Vakond, és a nő felé hajított egy marék levelet.

– Géza!  – rikácsolta.  – Úgy elseggellek te szemtelen kis… Géza gyere már!

Mire megjelent az említett úriember a kertkapuban, mi már messze járunk. Nem sokáig tétlenkedtünk, mivel eszembe jutott egy újabb játék.

Becsöngettünk a házakba, és fedezékbe bújva néztük végig, ahogy ajtót nyitnak. Bosszankodva vették tudomásul, hogy csak a bolondját járatták velük. Gyermeteg csíny volt, de nagyon jól szórakoztunk rajta, ám a hetedik után már unni kezdtem a dolgot.

Hírtelen megtorpantam. Vakond még tett pár lépést, majd megfordult, és kérdően figyelte, ahogy a zsebeimet lapogatom.

– Mennyi pénz van nálad?  – túrtam bele a farmerom zsebébe, és előhúztam két papír kétszázast. Vakond nem igényelt több magyarázatot, tudta miért kérdem, hisz nem először csináltam azt, amire most is készültem. Barátom szája cinkos mosolyra húzódott.

– Anyám kivételesen jó fej volt. Adott lóvét melegszendvicsre még tegnap, de szerintem van még valamennyi Albertben is.  – ledobta a táskáját a járda szélére, majd elővette a henger alakú tolltartóját, amin Albert Einstein nyelvnyújtogatós képe virított. Az én táskám alján is lapult még pár forintnyi apró. Kikotortam, majd összetettük, amink van.

– Frankó! Ebből már be lehet vásárolni.

            A sarki közért soha nem okozott csalódást, mikor rosszban sántikáltunk. Bementünk a kisboltba, és kosárba tettük, amire szükségünk volt. Rövid sorban állás után a kasszához léptünk. A kövér eladónő fél szemöldökét felhúzva nézett ránk gyanakodva.

– Apunak viszem! Azt mondta a visszajárót megtarthatom...  – ártatlan képet vágva pislogtam rá.

Kis ideig méregetett, de nem szólt, majd unottan kezdte bepötyögni a termékeket a pénztárgépbe. Mellé került a pulton a rágógumi, és a két zacskó napraforgómag, de a két sör a kosárban maradt.

– Biztos nem nektek lesz?  – csücsörített, válaszunkra várva a pénztáros.

– Dehogy!  – ráztam a fejem.

– Ugyan asszonyom, a feltételezés is sértő. Mi sose innánk ezt a löttyöt!  – egészítette ki a mondandómat Vakond, vérig sértett hangon.

– Nahh… rendben.  – sóhajtotta kelletlenül.  – Más valamit adhatok?

– Még egy cigarettát is legyen szíves.  – hadartam felbátorodva, ami rosszalló fintort váltott ki az eladóból.

– Milyet parancsolnak az urak?  – támaszkodott a pultra.

Vakonddal összesúgtunk.

– Valami „S” betűset mondott. A’sszem valami Szófia, vagy Szophijále.  – vakartam meg a fejem, nagy komolyan.

– Igen, és apád azt is említette, hogy világoskék legyen.  – tette hozzá Vakond, visszafojtott kuncogása majdnem elárult minket.

A nő szemeit forgatva fordult el, hogy kivegyen egy dobozzal a megfelelő fakkból, és fejcsóválva mondta meg a vásárlás végösszegét. Szerzeményeinket elégedett vigyorral raktam el a táskámba, amikor észrevettem a mögöttem sorban álló alakot.

Egy kórosan sovány anyóka meredt ránk megvetően, ránézésre jelen volt a piramisok megépítésénél is. Beesett szemei alatt szarkalábak sötétlettek.

Ismertem őt. Igaz csak látásból, de megfagyott a vér az ereimben, ahogy karnyújtásnyira állt tőlem. Nem bírtam levenni a szemem fakó, pergamenszerű bőréről, ami épphogy csak takarta a csontjait.

– Hazug, suhancok!  – suttogta közelebb hajolva, hogy csak én halljam. Penge vékony ajkai, ezt követően némán szórták utánunk a szitkokat.

Elsápadtam, és levert a víz, ahogy kiszédelegtem a bolt ajtaján.

– Mi van veled? Olyan képet vágsz, mint akit felelni hívnak kémiából! Hahaha.  – vágott hátba a sikeres akciótól felderült barátom.

– Tu… tudod ki volt ez az öregasszony mö… mögöttünk?  – hebegtem rémülten.

– Öhmm… Nem figyeltem. Miért, ki volt?  – nézett vissza érdeklődve Vakond a bolt felé.

– A… a telepi boszorkány.

Világ életemben rettegtem tőle. Két bátyám állandóan vele ijesztgetett kisebb koromban. Fogalmam sem volt hol, csak annyit tudtam, hogy ő is a környéken lakik. Rendszeresen bukkant fel, többnyire fürdőköntösben. Állandóan motyogott magában, és furcsán pislogott, mint akinek muslinca száll a szemébe.

A szóbeszéd szerint, a háza előtt borzalmas szag terjengett. Bátyáim szerint, oszló gyerek holttesteket tárolta a szekrényében, innen eredt a sejtelmes bűz. Az ablakokat sose tárta ki, csak megannyi macskája ücsörgött a párásra lehelt, mocskos üvegtáblák előtt. Testvéreim ezzel is azt bizonygatták, hogy boszorkány. Én messziről kerültem a lakótelep azon részét, ahol a vén satrafa házát sejtettem.

Beadták nekem, hogy gyerekeket főz egy óriási üstben, majd megeteti a háziállataival. Az áldozatok ruháit a csontokkal együtt elássa. Tiszta Jancsi, és Juliska kertvárosi kivitelben! Csak nem cukorkákkal csábítja magához a kicsiket, hanem egy félszemű feketemacskával.

Tavaly, ásóval a kezében bolyongott a videotékánál. Lassan rám emelte a tekintetét, és kísértetiesen elmosolyodott. Megnyertem volna az iskolai futóversenyt, amennyiben ott produkálok ilyen lenyűgöző sprintet.

Lelki szemeim előtt láttam, ahogy frottír pongyolában seprűre pattan, és átszeli a sötétedő égboltot. Nikotintól besárgult, ősz haja, hollóként csapkodott mögötte. Engem akart elkapni.

Egyszer előfordult, hogy órákig egyhelyben állt az eget kémlelve. Mikor megláttam, előrelátóan átsoroltam a szemközti járdára, és úgy haladtam el mellette. A tekintetével követni kezdett, és addig fixírozott, míg le nem fordultam egy mellékutcába. Mikor hazafelé ballagtam, még mindig ugyanott állt. Máskor egy szál pendelyben, és papucsban etette a galambokat, persze mindezt télen.

Tavasszal mindenféle növényeket gyűjtött a játszótéren, és mások kertjébe is benyúlt a kerítésen át, hogy leszakajtson egy-egy virágot. Mindenféle főzet készült belőlük, a fivéreim elmondása alapján.

Rég nem gondoltam rá, mint lehetséges boszorkányra. Nyolcadikos fejjel, már csak a bolond, macskás vénasszonyként őriztem az emlékeimben.

A szokásos helyünk felé baktatva, beszámoltam Vakondnak a boszorkány, állítólagos viselt dolgairól. Vakond kinevetett, hogy ennyire betojtam tőle.

            – Kamu az egész!  – legyintett, mikor már kezdte megunni a témát.

– Igazán? Egyszer egy talicskára dobott, döglött kutyát vitt el a házunk előtt.  – tártam szét a karjaimat.

– Ne má!  – motyogta Vakond hitetlenkedve, miközben épp a szemüveglencséit törölte a pólójába.

– Ha mondom! Tiszta vér volt, meg minden! Mármint a nő!  – vékonyodott el a hangom, ezért megköszörültem a torkom, mielőtt folytattam a szónoklatomat.  – Én kint játszottam a kertben, ő meg végig engem nézett, míg tolta a talicskát. Hat éves voltam akkor.

– Baromság.  – rántott egyet a vállán.

– Pedig így volt! Nyilván tesóim is rátettek egy lapáttal az élményre. Azt mondták, mivel láttam a boszorkány tettét, kizárt, hogy életben hagy engem. Egyszer majd, mikor a legkevésbé számítok rá, eljön értem! Nem enyhén raktam tele a gatyámat! Napokig nem aludtam. Őrült ez a nő, de tényleg!  – bizonygattam az igazamat, nagy gesztikulálások közepette.

A kertvárosi rész határán épült panelházak fogták közre a kis zöldterületet, ahol nyugodtan elrejtőzhettünk a kíváncsi szemek elől. Nagy fák, sok bokor, néhány rozoga pad, és egy használaton kívüli játszótér, tarkította törzshelyünk látképét. Magányos homokozójában, csupán a gaz játszott a lehulló falevelekkel. A hinta, és csúszda nélküli rozsdás fémvázak, nem sok gyereket vonzottak a környékre. Kihaltságának látszatát néha eloszlatta egy-egy árny, ki átvágott a téren, kutyát sétáltatott, vagy csak megivott egy sört, mielőtt haza tért volna a családjához. Tőlük nem kellett tartanunk, annyira belemerültek a saját gondolataikba, hogy észre se vettek minket.

Szerettem Vakonddal stikában dohányozni, bár én nem tüdőztem le a füstöt. Féltem köhögnék tőle, így egy életre elásnám magam a barátom előtt. Ő bezzeg tüdőre szívta. Szotyolát hántolva támasztottuk a legeldugottabb, málló festékű padot, amire bontott söreinket raktuk.

Többnyire badarságokról beszéltünk, de szóba hoztuk a riadót, a kétbalkezes kémiatanárunkat, és a boszorkányt is. Vakond hülyének nézett, hogy majrézok tőle. Nem tehettem róla, testvéreim alapos munkát végeztek.

Élveztük a magányt, és egymás társaságát. A lemenő nap fénye égővörösre változtatta a fák narancsszín leveleit.

Vakond felhívta a figyelmemet az egyik panellakás ablakára. Valaki minket nézett az üvegtábla túloldalán. A függöny bizonyos időközönként résnyire elmozdult, majd mikor felfigyeltünk rá, lebbenve állt vissza eredeti állapotába. Ez három alkalommal ismétlődött meg, legalábbis mi háromszor szúrtuk ki a leskelődést.

Nem törődtünk vele, addigra már az új japán rajzfilmsorozat nagyszerűségéről folyt a diskurzus. Vicces mese sok bunyóval, és szörnyetegekkel, nekünk való műsor.

– Nem gond, hogy lemaradtál róla, felvettem kazettára. Megvan majdnem az összes rész.  – húzta ki magát büszkén a barátom.

– Tényleg megvan az egész harcművészeti torna? Istenkirály vagy!  – ujjongtam, ugyanis kaptam egy kettest matekból, és eltiltottak a tévézéstől.

Hallottuk, hogy nyílik a panellakás ajtaja. Gyorsan elfordultam, testemmel rejtve el az alkoholt. Így nem láttam ki az, cserébe nem buktunk le a sörrel. Vakond nem volt ennyire szégyenlős.

– Nyugi elment!  – közölte a vállamba bokszolva. Lopva a bejárat felé pillantottam.

– Mennyi az idő? – kérdeztem, mert most tűnt csak fel, hogy egyre sötétedett.

– Hat körül lehet.  – tippelte, és már tűrte is fel a pulóverét, hogy rápillantson az órára, megerősítvén a feltételezését.  – Zseni vagyok! Hat nulla kettő.

– Basszus! Már alig van időnk, hétre ígértem magam! Már eleve dühösek a kettesért, nem akarok okot adni rá, hogy eltiltsanak a pénteki mászkálástól.

– Má, alig van a sörömből, ezt azért még lehúzom!  – lötykölte meg a doboz tartalmát.

Kissé elkedvtelenedve, a közelgő hazatérés gondolatától, folytattuk a beszélgetést. Csakhamar ismét óvatos üzemmódba kellett kapcsolnunk. A fák között megláttunk valakit. Nem tudtuk ki lehet, mert ahhoz már sötét volt. Rossz előérzetem támadt. Talán a kialakuló köd miatt, ami lustán kavarogva gyülemlett az avar felett.

Próbáltam eltakarni hátizsákommal a sört, és a cigit is eldobtam, nehogy egy ismerős legyen az, aki majd beköp az apámnak. Vakond viszont büszkén állt, szájából kilógott a bláz, kezében pedig a sört szorongatta. Nem érdekelte, ha meglátják.

Nagyot dobbant a szívem, amikor az alak célirányosan felénk indult. Oly sokszor iszogattunk itt, ebben a félre eső parkban. Soha fel sem merült bennem, hogy akitől mindig is rettegtem, végig itt lakott az egyik panellakásban.

            A boszorkány rendületlenül közeledett. Kócos ősz haja, mint egy madárfészek meredezett az ég felé. Elbolyhosodott mackónadrágot, kinyúlt pólót, és egy eredetileg fehér, de már inkább sárgás-szürkés, soha ki nem mosott fürdőköntöst viselt.

Megállt bennem az ütő, mikor észrevettem a jobb kezében szorongatott ásót, amit reszketegen húzott maga után. Balljában súlyos, fekete kukászacskó fityegett.

Elsápadva néztünk össze Vakonddal, aki nem akart hinni a szemének. Le is vette szemüvegét. Megdörgölte szemeit, mivel azt hitte csak hallucinál, majd ismét orrára biggyesztette a keretet.

– Ne, ne, ne…  – mantráztam nyöszörögve. Moccanni se mertünk, még Vakond bátorsága is elpárolgott.

A földön húzott ásó feje elakadt egy fa kitüremkedő gyökerében, és kicsúszott a nő kezéből. Nehézkesen lehajolt érte, de alig bírta el. Ezen a malőrön jót nevettem volna, ha éppen nem vagyok az ájulás küszöbén. Menekülni szerettem volna, de a félelem béklyói lecövekeltek. A vén csoroszlya megállt előttünk, és összehúzott szemöldökkel mért végig minket.

– Segítenetek kell!  – recsegte, dohányzástól rekedtes hangon.

Enyhén megemelte a szemeteszsákot, és az ásót, jelezve a feladat mibenlétét. Kerek szemmel meredtünk a dudorodó zsákban megbúvó valamire, amit halott gyerekek zsigereinek véltem. A fekete nylonból kiszivárgott vöröslő cseppek, kis vértócsát alkotottak a boszorka, télen-nyáron papucsba bújtatott lába mellett.

– Mi… miről lenne szó?  – dadogta Vakond, hangja akár egy cincogó kisegéré, én levegőt venni se mertem.

– Ásni kéne!  – adta tudtunkra a vénasszony, a földbe döfve az ásót.

Az első gondolatom az volt, hogy a saját sírunkat ásatja meg velünk. A ködöt ő hívta, hogy ne lehessen látni, mikor átvágja a torkunkat.

Ekkor a banya arca elenyhült, már nem is tűnt olyan rémesnek.

– Szegény kisharkályt széttépte egy macska. Szeretném eltemetni! A derekam nem engedi, túl öreg vagyok hozzá. Megtennétek, hogy ástok egy madárnyi gödröt?

A kérés váratlanságától megbabonázva egyszerre bólintottunk Vakonddal. A néni a kezembe nyomta az ásót. A köd mostanra mindent beborított.

– Ott az a bokor! Oda!  – parancsolta szelíden.  – Régebben temettem alá néhány pórul járt párát.  – tette hozzá révedezve, és lehunyt szemmel beleszívott az őszi levegőbe.

Nem gyerekeket temetett, hanem elhullott állatokat! Ezt tudva, már egyáltalán nem találtam félelmetesnek a vénasszonyt.

Neki is iramodtam, és belekezdtem az ásásba. Hamar végeztem, ekkor az apró verem köré gyűltünk.

– Talán a zacskóból ki kéne venni, az úgy környezetkímélőbb.  – vetettem fel immár kissé oldottabban.

Ő csak bólintott, és a kukászsákból a gödörbe görgette a tetemet. Pusztakézzel tolta rá a földkupacot, majd a véres zacskót a nadrágja zsebébe tömködte.

– Hú bazd meg, ez nagyon durva.  – tört ki váratlanul Vakondból, szerencsére csak halkan.

– Mit mondott fiatalember?  – nézett fel a néni, majd a véres-földes kezét nemes egyszerűséggel a köntösbe törölte.

– Ja… ja ööö, csak annyit, hogy… hogy… ööö.  – makogta, én észrevétlenül oldalba böktem, amitől kijózanodott.

– Csak azt akartam mondani, hogy nem fekhet egy jelöletlen sírban!  – mutatott rá Vakond, hírtelen ötlettől vezérelve, de a néne csak furcsán meredt rá. Szemei összeszűkültek, és közben a szája némán mozgott.

Vakond lehajolt, és egy földön talált ágat szúrt a dudorodó földkupacba fejfa gyanánt. A riasztóan foghíjas száj, hálásan mosolyodott el.

– Talán mondhatnánk pár szót!  – Az anyóka szomorkásan bólintott a javaslatomra.

Az öregasszony, és Vakond engem néztek. Azt várták, hogy én búcsúztassam el. Felöltöttem legünnepibb arcomat, és áhítatos hangon beszélni kezdtem.

– Repülj egy új élet felé. Sosem felejtünk, és…  – elhallgattam, nem tudtam, mi többet mondhatnék, így vártam, hátha más is szólni kíván.

– Várnak rád a paradicsommadarak!  – jelentette ki Vakond gyászos hangon. El kellett fojtanom a nevetésem.

– Nyugodj békében kismadár.  – dünnyögte szeretetteljesen az anyóka.

Egy perc néma csönd következett. Csak álltunk a hevenyészett sír felett, majd megköszönte tettünket, és tovacsoszogott, maga után vonszolva az ásót.

Vakonddal hitetlenkedve álltunk, és nem értettük, mit is éltünk át pontosan. Még vagy egy óráin keresztül beszélgettünk az esetről, mire úgy döntöttünk jobb, ha haza indulunk.

Sikerült bő késéssel hazaérkeznem. Apám menten gyanút fogott. A váratlan sírásásnak köszönhetően, megfeledkeztem a rágógumiról. Szüleim megérezték rajtam a sör, és a dohány bűzét. Hatalmas patália következett, és két hét szobafogság lett a jutalmam.