Kilépő

Egy tízemeletes épület tetején állok. Sokkal magasabb, mint gondoltam. Betörtem a tetőre, és most a párkányon egyensúlyozva merengek. Fülemben szívszorító zene szól. Chopin 9. opusának első tétele. Ráz a hideg. Csak egy lépés, és vége a szenvedésnek. Fixírozom a kuka melletti pontot, ahol majd földbe csapódom.

         Elegem van mindenből! Besokalltam! Jövőre érettségizem, de hármas átlaggal esélyem sincs bejutni egy normális egyetemre. Garantált az élethosszig tartó trágya meló. Nem akarok olyan lenni, mint a faterom. Ő a diri az iskolámban, érthetetlen számomra, hogy bírja elviselni ezt a középszerűséget. Legalább ő boldog így, viszont én többre vágyom. Tennék is érte, de úgy érzem, rajtam kívülálló okok rántanak a mélybe.

         Azt vettem észre, hogy manapság a szeretet nevében gyűlölködnek, és toleranciát hangoztatva rekesztenek ki embereket. Mindenki utál, mindenkit. Idős a fiatalt, autós a gyalogost, vallásos az ateistát, és mindez fordítva. Ezeket az ellentétpárokat napestig sorolhatnám. A baj az, hogy elvárják tőlem, soroljak be az egyik oldalra. Kár, hogy én nem hiszek az „egyigazságban”.

         Mindenhol a középutat kerestem. Legalábbis eddig így volt. Emiatt kilógtam a sorból. Az iskolában többször megaláztak, kinevettek. A szüleim nem találják velem a közös hangot. Senki nem ért meg. Elköltöznék, de az albérletet egyedül nem tudnám kifizetni. Imádom a zenét, de halálra szívatnak a szolfézs és a zongoraórák miatt. Zenéből manapság amúgy is csak a kiváltságosok élhetnek meg. Különben a mesterséges intelligencia miatt, aligha lesz szükség zenészekre a jövőben.

         Dühös vagyok! Már ott tartok, hogy én is utálok mindenkit. Ezek roppant bosszantó dolgok, mégis könnyedén megbirkóznék velük, ha minden más rendben lenne, de nincs.

         Sóhajtok egy nagyot.

         Minden esetre jó figyelemfelhívás lenne a halálom. Már előre megírtam a posztot, amit az ugrás előtt megosztok a nagyvilággal. Csak egy lépés, és vége.

         Elsírom magam. Egy percig némán zokogok. A zongora érzelemdús játéka cseng a fülemben, ami csak tetézi a fájdalmam.

         Hírtelen apadnak el a könnyeim. Erőt veszek magamon. Kikeresem a búcsúüzenetemet, ujjam a küldés gomb fölött tartom. Csak egy klikk, és megtudja a világ, mire készülök, és miért.

         Baszd meg, ha legalább egyvalakivel megbeszélhetném, mi játszódik bennem, már nem állnék itt. Fater szerint rossz társaságba keveredtem, és kezébe vette az ügyet. Elérte, hogy a haverjaim már nem hívnak, ha mennek valahová. Nehogy az igazgató kinyomozza, a szánalmas stiklijeiket. Kösz fater! Csak két barátom maradt a suliban, akikkel együtt utálhatjuk a világot. Velük viszont nem beszélhetek az érzéseimről, nem olyan típusú a kapcsolatunk.

         Hazudok egész kurva nap, mindenki szemébe, és mellé mosolygok, csak nehogy felmerüljön, hogy baj van. Ha rá is kérdeznének mi van velem, nem tudom mit felelnék.

         Miért velem történik ez az egész? Én nem akartam ezt, bassza meg! Nem akarok így élni! 

         Véget ér a zene. Talán úgy könnyebb megtenni, ha a felhőket nézem. Ahogy felfelé vándorol a tekintetem, megakad a szemem egy utazási iroda óriásplakátján, ami kizökkenti a gondolatmenetemet.

         „Ugorj bele a nyárba!”, hirdeti a málladozó régi plakát, a szemben lévő toronyház oldalán. Keserűen felnevetek, hogy még ez a hirdetés is a halálomat kívánja.

         – Már tél van, hogy rohadnál meg!  – sziszegem a fogaim közt, majd lépek egy nagyot!

         Míg haladok lefelé, sok minden eszembe jut. Látom anyám hisztérikus sikolyát az összetört testem felett. Apámat, ahogy borba folytja bánatát. A húgomat, az életre szóló traumával, amit én okoztam neki.

         Felidézem a gyermekkorom. Hibátlan volt. Mi változott? Semmi. Igazából, még ha idegesítőek is olykor, szeretem a rokonaimat. Kevés barátom van, de ők tényleg fontosak nekem. Eszembe jutnak az élet apró örömei, egy kedves szó, egy mosoly, a természet csodái, a húgom, ahogy piszkáljuk egymást.

         Imádok kirándulni, új embereket megismerni. Szeretek zongorázni. A halál megváltoztathatatlan, de az élet mindig képes meglepetést okozni.

         Közeledek a kuka felé, ami csak egy pontnak tűnt a magasból. Visszanézek a tizedikre, ahonnan indultam.

         – Hogy jutott ilyesmi az eszembe?  – döbbenek meg saját magamon.

         Még szerencse, hogy amikor léptem, a lépcsőt választottam. Mire leértem, rá kellett ébredjek, az élet szép és tele van lehetőségekkel.