Kilépő

Ez magasabb, mint gondoltam, bár nem tudom mi mást vártam egy tízemeletes épülettől. Betörtem a tetőre, és most a párkányon egyensúlyozva merengek. Fülemben szívszorító zene szól. Csak egy lépés, és vége a szenvedésnek. Fixírozom a kuka melletti pontot, ahol majd földbe csapódok.

         Elegem van mindenből! Kilátástalan a jövőm! Érettségi előtt állok, de hármas átlaggal esélyem sincs bejutni egy normális egyetemre. Garantált az élethosszig tartó gyári meló, mint fater esetében. Ő legalább így is boldog, viszont én többre vágyom. Tennék is érte, de úgy érzem, rajtam kívülálló okok rántanak a mélybe.

         Azt vettem észre, hogy manapság a szeretet nevében gyűlölködnek, és a toleranciát hangoztatva rekesztenek ki embereket. Mindenki utál, mindenkit. Idős a fiatalt, autós a gyalogost, jobbos a balost, vallásos az ateistát, és mindez fordítva. Ezeket az ellentétpárokat napestig sorolhatnám. A baj az, hogy elvárják tőlem, soroljak be az egyik oldalra. Kár, hogy én nem hiszek az „egyigazságban”. Mindenhol a középutat kerestem. Legalábbis eddig így volt. Emiatt kilógtam a sorból. Az iskolában többször megaláztak, kinevettek. A szüleim nem találják velem a közös hangot. Senki nem ért meg engem. Elköltöznék, de az albérletet egyedül nem tudnám kifizetni. Szívem szerint festenék. Egész ügyes vagyok, de ebből manapság csak a kiváltságosok élhetnek meg. Különben is, a mesterséges intelligencia miatt, aligha lesz szükség grafikusokra a jövőben.

         Dühös vagyok! Már ott tartok, hogy én is utálok mindenkit. Jó figyelemfelhívás lenne a halálom. Már előre megírtam a posztot, amit az ugrás előtt megosztok a nagyvilággal. Csak egy lépés, és vége.

         Véget ér a zene. Talán úgy könnyebb megtenni, ha a felhőket nézem. Ahogy felfelé vándorol a tekintetem, megakad a szemem egy utazási iroda óriásplakátján.

„Ugorj bele a nyárba!”, hirdeti a málladozó régi plakát, a szemben lévő toronyház oldalán. Keserűen felnevetek, hogy még ez a hirdetés is a halálomat kívánja.

        – Már tél van, hogy rohadnál meg!  – sziszegem a fogaim közt, majd lépek egy nagyot!

         Míg haladok lefelé, sok minden eszembe jut. Látom anyám hisztérikus sikolyát az összetört testem felett. Apámat, ahogy borba folytja bánatát. A húgomat, az életre szóló traumával, amit én okoztam neki.

         Felidézem a gyermekkorom. Hibátlan volt. Mi változott? Semmi. Szeretem a rokonaimat. Kevés barátom van, de ők tényleg fontosak nekem. Eszembe jutnak az élet apró örömei, egy kedves szó, egy mosoly, a természet csodái, a húgom, ahogy piszkáljuk egymást.

         Imádok kirándulni, új embereket megismerni. Szeretek festeni. A halál megváltoztathatatlan, de az élet mindig képes meglepetést okozni.

        Közeledek a kuka felé, ami csak egy pontnak tűnt a magasból. Visszanézek a tizedikre, ahonnan indultam.

         – Hogy jutott ilyesmi az eszembe?  – döbbenek meg saját magamon.

         Még szerencse, hogy amikor léptem, a lépcsőt választottam. Mire leértem, rá kellett ébredjek, az élet varázslatosan szép.

(A novella 2023-ban, a Láma kiadó #21naposíróikihívás , asszociációs játékának keretein belül készült el.)