Egészen biztos, hogy nem! Ez az volt az első gondolat, ami felötlött bennem, de ahogy a szemébe néztem képtelen voltam kimondani.
–
Hogyne… persze, költözzön ide… – cincogtam végül, csekély meggyőződéssel.
– Ági, ha nem szeretnéd, azt mond! Találunk más megoldást. – fúrta belém a tekintetét a férjem.
Tudtam, ez fontos a számára. Nem mutatná ki, de tüske lenne a házasságunkban, ha ebbe most nem mennék bele.
Megigazítottam a párnámat, csak hogy ne kelljen farkasszemet néznem vele.
– Albert, ne szórakozz, ő az anyukád! – legyintettem, mintha semmiség lenne. – Hová máshová mehetne? Van épp elég hely.
Kényszeredetten mosolyogtam, de féltem így is kiül az arcomra a tényleges álláspontom.
– Biztos? – méregetett gyanakodva, én pedig végre a szemébe néztem.
– Tökéletesen. – dugtam a nyakam a hurokba, amit magam kötöttem.
Albert hálásan ölelt át.
– Nagy áldozat ez tőled... – súgta a fülembe.
Áldozat? Meghökkentem ugyan a szóhasználaton, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget.
– Nincs mit drágám! – csókoltam meg, majd eloltottam az olvasólámpát.
Albert viszont kimászott az ágyból, a telefonjáért nyúlt, majd az anyját hívva kisétált a hálószobából, hogy azonnal beszámolhasson neki a jó hírről. Nem akartam elhinni, hogy képes kimászni mellőlem. Míg az ajtón keresztül hallgattam a férjem telefonbeszélgetését, nekem csak az járt a fejemben, hogy: Mit műveltem? Ohh, te jó ég! Ez nem történhet meg!
Egy hét múlva meg is érkezett az anyósom, a kocsiból szinte kiömlött a rengeteg holmi, amit magával hozott. Fogalmam sem volt, hol fog elférni ez a tömérdek kacat. Méregettem a sok dobozt, de az ellenérzéseimet megtartottam magamnak.
Géza bá ősszel kapott szívrohamot a Csértespusztai Szeméttelepen, ahol dolgozott. Szerettem az apósomat, mindig meg tudott nevettetni. A gyerekek imádták. Boldizsárt rendszeresen vitte magával horgászni, Csillát pedig lenyűgözte a történeteivel, amik fiatal korában estek meg vele. Mindenki nagyon szomorú volt a temetésén.
Az anyósom Erzsimama, ragaszkodott a régi életéhez, de megözvegyülve semmi sem volt olyan, mint egykor. Azt remélte a kongóan üres ház, ahol Géza bával éldegélt, a rengeteg szép emlékekkel segíti majd a gyász, és a feldolgozás folyamatát. Nem így lett. Az otthonos kis lakásban, minden egykori férjére emlékeztette, és az őrlően fájó hiányára.
Albert eleinte egy idősek otthonában gondolkodott, de belátta, az csak növelné édesanyja depresszióját. Ekkor jött az ötlet, hogy költözzön hozzánk.
Pontosan emlékszem Dr. Rejtő Gézáné érkezésének pillanatára. Hallottam a parkoló autót, és már szaladtam is a kertbe, hogy köszöntsem őket.
– Erzsimama! – öleltem át. – Jó, hogy itt van!
– Óh Ágnes, én is nagyon örülök. – bontakozott ki az ölelésből. – Nagyon rossz volt egyedül abban a nagy házban. Köszönöm, hogy befogadtok egy ilyen vénasszonyt. Ígérem nem leszek a terhetekre!
– Már hogy lenne Erzsimama a terhünkre? Ne tréfálkozzon! – kacagtam fel, majd betessékeltem a házba.
– Szép ez a szőnyeg!
– Köszönöm Erzsimama, magam választottam. – hálás mosollyal tereltem tovább az anyósomat, de ő megtorpanva visszafordult a szőnyeg felé.
– Egyébként jobban is vigyázhatnátok rá! – jegyezte meg szemrehányóan, a felfelé görbülő ajkaim, azonnal átrendeződtek.
A fura dolgai már az első héten jelentkeztek, de nem szóltam, egyetlen árva szót sem. Egy este, mikor hazaértem a könyvtárból a szőnyegem makulátlanul tisztán, kisuvickolva hevert, a rojtjai pedig szépen elrendezve várták, hogy belépjek az ajtón.
– Jaj, Erzsimama igazán nem kellett volna, nagyon kedves magától.
– Nekem ez nem fáradtság Ágnes!
Megköszöntem, majd a konyhába indultam. Ínycsiklandó illatok kavarogtak a házban. Megfőzött, de a mosogatnivaló ott tornyosult a pulton. Bár nálunk csak hétvégén szokás ilyesmit enni, hálás voltam, a nagy kondér tyúkhúslevesért. Kimérten merte ki a levest. Isteni volt.
Jóllakva vonultunk át a nappaliba, Erzsimama azonnal befoglalta a kényelmes olvasó fotelemet, így én a kislányom mellé kuporodtam. Csilla a kutyával játszott, a nagyfiam unottan nyomkodta a telefonját a heverőn, míg a férjem a másik fotelben terpeszkedett. Ment a tévé, csakhogy szóljon valami. Boldizsár egyszer csak felpattant.
– Na én léptem!
– Hová mész ilyen későn fiatalember? – csattant fel Erzsimama.
– Csak találkozom a haverokkal!
– Ágnes, csak nem hagyod, hogy a fiad ilyen kései órán az utcán csatangoljon?
– Már miért ne hagynám? Idén érettségizik! Már felnőtt férfi, önálló döntésekkel!
– Ti tudjátok, de magatokra vessetek, ha egy drogos börtöntöltelék lesz belőle!
– Úgy gondolom Boldizsár jobb, ha ma nem találkozol a barátaiddal. – szólalt meg félénken Albert.
– Fater, ne szórakozz velem, kedd van! Mindig kedden szoktam menni!
– Jó szórakozást Boldizsár! – hoztam meg, direkt hangosan a végső döntést, tüntetőleg nem pillantva a csendben hápogó vénasszonyra.
– Kösz anya! – intett Boldizsár, és már indult is. – Sziasztok!
– Emeld a lábad! – rikoltotta Erzsimama, mind megrettentünk a fülsértően éles hangtól, különösképp Boldizsár, aki véletlenül rálépett a szőnyeg rojtjaira.
Boldizsár távozása után Erzsimama felpattant, és eligazgatta a csálé rojtokat, hogy ismét szimmetrikusak legyenek.
Pár napra rá belesikoltottam a párnámba, mikor egyedül voltam a hálóban.
– Én hiszékeny barom! Még hogy nem lesz a terhünkre. – zsörtölődtem tehetetlen dühömben. – Hogy dőlhettem be neki?
Immár fél év telt el a beköltözése óta, ami irtó hosszú idő, pláne Erzsimama társaságában. Mostanra elértünk odáig, hogy szinte képtelen vagyok egy légtérben maradni vele. Minden idegesít benne, kezdve a lenéző, lekezelő, parancsolgató stílusával, de az csupán a jéghegy csúcsa.
– Ma megteszem! Beszélek vele! – motyogtam az ágyon ülve, a táskássá vált szemeimet fixírozva a kis sminktükrömben.
Szörnyen festettem. A sminkes cuccomat kénytelken voltam kimenekíteni a fürdő tükrös polcáról a hálószobába, mert Erzsimama rendszeresen az én készletemet használta. Múltkor a templomból érkezvén jött velem szembe alaposan kimázolva, ajkain az én rúzsommal. Fúj! Egyébként hihetetlen, hogy Erzsimama képes órákra bezárkózni úgy, hogy vele együtt öten vagyunk, arra az egyetlen fürdőszobára. Nem tudok normálisan lefürdeni, mert amint belépek a kádba, már kopogtat.
– Ágnes, kérlek siess! Azonnal be kell mennem! – parancsolja.
Kénytelen-kelletlen, ilyenkor kapkodva csutakolom le magam, pedig számomra mindig is a fürdőszobai relaxáció jelentette a napom fénypontját. Ő bezzeg nem siet. Soha. Boldizsár egy este nem bírta tovább, szégyenszemre kiment a kertbe, és levizelte a gyönyörű rododendron bokromat.
A kis tükörben felfedeztem néhány új ősz hajszálat is. Ez alatt a fél év alatt jócskán megöregedtem, állapítottam meg. Egész héten kerestem az alkalmat, hogy beszéljek Alberttel az anyjáról, de nem mertem felhozni a témát. Erzsimama és a férjem között, egészen furcsa volt a kapcsolat. Albert rettegve szerette őt, mindenben a kedvére járt, és szó nélkül teljesítette az anyja ostoba kéréseit. Nem számított az se, ha a gyerekek, én, vagy akár ő maga itta meg a levét. Előző nap viszont Erzsimama olyat tett, amit már igazán nem hagyhattam szó nélkül.
Lefekvéshez készülődtünk. Lefürödtünk, fogat mostunk, sőt már az ágyban nyomkodtam a telefonomat, Albert pedig szokásához híven rejtvényt fejtett. Nem szóltunk egymáshoz. Én az utóbbi időben különösen hallgatag és mogorva lettem. Reméltem feltűnik neki és rákérdez, hogy mi bánt, de persze fontosabb az a kurva rejtvény, mint a felesége. Már kezdtem laposakat pislogni, mikor végre hozzám szólt.
– Tudnál nekem segíteni egy kicsit?
– Mit nem tudsz Albert? – pillantottam sértődötten a keresztrejtvényre.
– Miley pont, pont, pont. Amerikai énekesnő. Öt betű! – nyomta fel hatalmas orrán a szemüvegét.
– Istenem Albert! Ez komoly?
– Illene tudnom? – hökkent meg.
– Hát ennyit azért nem ártana! – Rá se hederítettem, csak pörgettem tovább a közösségi média véget nem érő folyamát.
– Tudod, hogy nem szívlelem a popkultúrát!
– Cyrus!
– Hogy mi?
– Miley Cyrus. Háromszoros Grammy-díjas, énekes-dalszerző és színésznő. – soroltam ingerülten, egyre erősebb bökésekkel a telefon kijelzőjén.
– Óhh. Köszönöm. Ezért kérdeztelek téged. Olyan vagy, mint egy kis lexikon, ha celebekről van szó. – csacsogta jókedvűen, és már írta is be a megfejtést.
– Te pedig mindig olyan vagy! – sutyorogtam, úgy, hogy még csak véletlenül se hallja meg.
– Tessék?
– Semmi! – vetettem oda durcásan, és lecsaptam a telefonomat az éjjeliszekrényre.
Megszabadultam a szemüvegemtől, magamra rántottam a takarót, és elfordultam tőle. Minden jel szerint, ez se volt elég ahhoz, hogy észrevegye haragszom rá, ugyanis hallottam a toll vidám sercegését a lapon. Tovább folytatta a keresztrejtvény fejtését. Hangosan fújtattam, hogy kifejezzem nemtetszésemet.
– Kész is van! – dúdolta nem sokkal később. – A megfejtés egy idézet lett. „Semmit se tudunk, semmit sem ismerünk. Csak azt az egyet tudhatjuk, hogy semmit se tudunk. És ez az emberi bölcsesség teteje.” Ó jaj, milyen elmés! – kuncogta émelyítően.
– Csodás! – gúnyolódtam, tüntetőleg a fenekemet mutatva neki, hátra se pillantottam.
– Igen, szerintem is. És azt tudod e, hogy kitől származik ez a frappáns idézet?
– Nem érdekel Albert! – próbáltam belé fojtani a szót.
– Hát Lev Tolsztojtól!
– Remek! Akkor jó éjt!
– Jó éjt szerelmem! – búgta, majd hallottam, hogy leteszi a magazint, a tollat és végül a szemüvegkeret is koppant. Egy halk kattanást követően sötétség borult a szobára.
Albert vagy vak, vagy hülye, állapítottam meg magamban, amitől csak még dühösebb lettem. Nem, én ezt már nem bírom tovább, tönkre fog menni a házasságunk, ha tovább hallgatok, morfondíroztam.
– Albert! Beszélnünk kell! – kezdtem bele végre, a sötétség lepléből merítve erőt.
– De hát miről? – moccant mellettem nyugtalanul.
– Erzsimama átrendezte a bugyijaimat! – böktem ki, és hirtelen megkönnyebbültem, hogy megszabadultam ettől a súlyos tehertől. A szobára mélységes csönd ereszkedett.
– Ne… nem értem… – hebegett-habogott Albert.
– Pedig úgy gondolom egészen világosan fogalmaztam. Anyád… átrendezte… a… bugyijaimat! Tegnap!
Albert heves mozdulattal ült fel, és felkattintotta az éjjeli lámpát.
– De hát ez nevetséges, ugyan miért tenne ilyet? – húzta az álláig a paplant, ahogy lassan visszafeküdt.
Az orráig húzott takaró alól úgy nézett rám, akár egy rémült kisgyerek, tudtam ez feljogosít, hogy ekképp is bánjak vele.
– Hát elhiheted, hogy fogalmam sincs! De megtette! – mondtam azon a szigorú hangomon, amit a könyvtárban szoktam alkalmazni, ha hangos beszélgetőkbe botlok.
– Biztos csak takarítgatott és…
– Hogy veszi a bátorságot, hogy hozzányúljon a bugyimhoz? – emeltem fel a hangomat.
– Tán nem szereted, ha más hozzá nyúl?
– Jó, hogy nem! – váltott a hangszínem egy árnyalattal hisztérikusabbá. – Állandóan megsérti az intim szférámat. Múltkor épp fürödtem a kádban, elfelejtettem bezárni az ajtót. Anyád nem zavartatta magát, nemes egyszerűséggel bejött elindítani egy mosást. Még szerencse, hogy habfürdőt vettem.
– És kérted, hogy távozzon? – kérdezte őszintén érdeklődve.
– Természetesen! De azt mondta, „Ágnes, fürödj csak nyugodtan, mintha itt se lennék.” – utánoztam a vén satrafa beszédstílusát.
– Hát nem tudom mit mondjak… – nyúlt a szemüvegéért, én is így tettem.
– Én mondom belebolondult a gyászba! Neked nem tűnik fel miket művel? – vontam kérdőre a férjemet, az arcára őszinte döbbenet ült ki.
– Miért, miket művel?
– Ott van a nappaliban az a rojtos szőnyeg…
– Igen.
– Folyton fésülgeti, és mindenkire ráförmed, ha nem lépi át a rojtokat.
– Igen, ezt én is észrevettem már. Rám csak kétszer kellett szóljon, és már automatikusan átlépem, és valóban szebb így, mint amikor össze-vissza, kuszán állnak a szálak.
– Albert, én nem fogok a saját otthonomban úgy járni-kelni, mintha hímestojáson lépkednék! Ha akarok akkor sáros csizmában rohangálok a házban!
– Jó, ebben igazad van, de ő sok időt tölt ezzel, annyit igazán megtehetünk a kedvéért, hogy a szőnyeg…
– Nem érdekel a szőnyeg. – vékonyodott el a hangom, ahogy a sikítás és a suttogás határán egyensúlyoztam. – A szőnyegek azért vannak, hogy járjunk rajtuk. Szegény Mufurcot is, hogy megszidta, amikor ráheveredett.
– Jó, de abban igaza van édesanyámnak, hogy minden tiszta kutyaszőr miatta.
– Mufurc családtag! – csattantam fel teátrálisan.
– De hát allergiás a kutyaszőrre…
– Dehogy allergiás! Azt csak úgy mondja. Nektek is volt kutyátok, amikor gyerek voltál. Csupán utálja Mufurcot! Csilla múltkor nekem könyörgött, hogy hadd aludjon a szobájába, erre jön anyád és közli: ”Csillukám a kutya helye a kertben van, nem a lakásban!„
– Azért ebben van valami.
– Igen, az ő otthonában lehet, de nem otthon van!
– Tévedsz Ági, most már ez az ő otthona is! – ült föl Albert az ágyban.
– Nem érdekel, ő jött utoljára ebbe a házba, nehogy már mindenben az legyen, amit ő mond! Csillának igenis rosszul esett, hogy Erzsimama csak úgy kitiltotta a házból Mufurcot! Még az iskolai teljesítményén is meglátszik! Érdekes, Csilla mindig jó kislány volt, de mióta anyád nálunk lakik, szaktanári figyelmeztetéseket kap!
– Ugyan már! Csak egy intőt kapott, és azt is már megbeszéltem vele. Semmi köze nincs az édesanyámhoz.
– Na persze! Amúgy meg ne mondd nekem, hogy normális, hogy az én fésűmmel igazgatja azt a rohadványos szőnyeget!
– Nekem nem tűnt fel, hogy furábban viselkedne, mint álltalában.
Csóváltam a fejem. Tehát Erzsimama mindig is ekkora boszorkány volt, nem csak Géza bá halála óta. Jó tudni.
– Nyilván nem tűnik fel, amikor folytan az iskola ügyeivel foglalkozol. A család meg már nem számít, ugye? – vettem elő az aduászt.
– Mit tehetnék? – megbotránkozva meredt rám, tehát sikeresen érzékeny pontra tapintottam. – Az a munkám…
– Nem érdekel a drágalátos iskolád! Az érdekel, hogy Erzsimama az őrületbe kerget! Sürgősen old meg ezt Albert, vagy olyan patáliát rendezek, amilyet még nem láttál.
– Jó! – rémült meg, tudta, ezúttal nem tréfálok. – Utánajárok én ennek!
– Köszönöm! Csak ennyit szerettem volna!
Teltek a napok, de semmiféle változást nem láttam a vénasszony viselkedésében. A főztömet továbbra is kritizálta. Mindig megeszi, de állandóan talál benne valami kivetnivalót. „Ejj… ejj… Ágnes ezt igazán süthetted volna még! Csak az én levesem volt túl sós?” Szedni bezzeg mindig ő szed. Ő tálal, majd helyettem aratja le a babérokat, ha ízlik a családnak.
Az igazat megvallva, az zavart leginkább, hogy Erzsimama otthon ücsörgött, míg én dolgozni mentem a könyvtárba. Ezt az előnyét arra használta ki, hogy az ujja köré csavarja a gyermekeimet.
Boldizsár fiam, mostanság nem túl bőbeszédű. Haragszik a világra. Erzsimamával viszont többet beszélget, mint a család többi tagjával együttvéve. Álltalában sakkozni szoktak, amikor hazaérek.
Csillával állandóan süteményeket sütnek. Ráadásképp nem takarítanak el maguk után a konyhában. Így én vakarhatom le a tálakról a rászáradt tésztát, míg ők nagy nevetgélések közepette, süteményt majszolva, rajzfilmet néznek a tévében. Bárcsak pocsék sütit sütne, de sajnos fenséges.
Úgy éreztem a családban betöltött pozícióm Erzsimamának köszönhetően megingott. Megbuktam, mint szakács, takarító és mint háztartásvezető. Ez nem is érdekelne különösebben, de hogy nőként, feleségként és anyaként hasaltam el, az igazán fájt. Soha nem éreztem még magam ennyire pocsékul. Erzsimamát mindenki szereti, én pedig már megint hárpiaként tündöklök a családom szemében.
Egyértelműnek tűnt, hogy Albert azóta sem mert szólni az anyjának a felmerült problémákról. Elfutott a pulykaméreg, és dühömben odaégettem a vacsorát.
– Nagyon finom ez a mártás, de ti nem érzitek ezt a különös kesernyés ízt? Ágnes mivel fűszerezted? – fintorgott kisujj eltartva a gonosz matróna.
Nem akartam elhinni, hogy már megint beszólt. Főzzön ő, ha valami nem tetszik neki. Albert, látta a robbanás előjeleit.
– Szerintem nagyon finom. – próbálta enyhíteni a károkat.
– Szerintem ez a hús túl sokáig volt a sütőben, nézd csak meg az alját! – mutatta a villára szúrva a feketéllő hússzeletet az anyja.
Felpattantam a székről, elvettem előle a tányért, és a megrökönyödött szemek kereszttüzében a kukába öntöttem annak tartalmát. Szó nélkül a hűtőhöz iramodtam, kinyitottam egy üveg behűtött bort. Poharat se vittem magammal. Bezárkóztam a fürdőszobába. Engedtem egy kád forró vizet. Gyertyákat gyújtottam, és addig nem szálltam ki a vízből míg az utolsó cseppig ki nem ürült a palack. Az ágyban aznap egyetlen szó sem hangzott köztünk Alberttal.
Másnap, mikor fejfájósan ébredtem láttam, hogy Albert éjjeliszekrényéről eltűnt a hőn szeretett nagyítója. Hiába hasogatott a fejem, elmosolyodtam. Tudtam, hamarosan a kifogástalan előéletű Erzsimama, olyan szennyesei kerülnek a napvilágra, amiről eddig fogalmunk sem volt, ugyanis Albert végre nyomozó üzemmódra váltott. Ennek tudatában az egész napom sokkal kellemesebben telt.
Biztos voltam benne, hogy Albert az este folyamán szóba hozza Erzsimamát. Már az ágyban feküdtünk, mikor a sejtelmem beigazolódni látszott. A rejtvényújság lejjebb ereszkedett és rám emelte tekintetét.
– Képzeld, mit derítettem ki édesanyámról… – mondta tárgyilagosan, bármiféle kertelés nélkül. Azonnal felkeltve az érdeklődésemet.
A mobilomat sietősen tettem le, hogy minden idegszálammal a pletykagyanús szavakra koncentrálhassak. Ahogy vártam, hogy belekezdjen, a takaró gyűrődéseit simítgattam a lábamon.
– Sokat gondolkodtam, és azt hiszem volt némi igazság abban, amit a múltkor mondtál. – nem nézett rám, csak beírt egy szót az újságba.
– Nocsak, micsoda meglepetés. – forgattam a szemeimet, és duzzogva dőltem a puha párnák közé.
– Tényleg átrendezi a berendezésünket! – szögezte le, tovább borzolva az idegeimet azzal, hogy írt.
– Nem mondod? – tettem karba a kezem.
– Ahogy lepakol a polcokról, mikor port töröl, nem ugyanoda rakja vissza a dolgokat.
Nagyot nyekkent az ágy, ahogy felé fordultam, de ő rám se hederített csak körmölt tovább.
– Mert úgy sokkal jobb, ahogy ő elrendezi! Igaz? Én úgy látszik ebben is béna vagyok! Nem tudok ízlésesen berendezni egy lakást, de persze ő ebben is tökéletes!
– Paralelogramma. – duruzsolta, és beírta a szót a kis rubrikákba.
– Hogy mi? – rebegtem megilletődve, majd szétvetett a düh, már le akartam ordítani a fejét, mikor ismét megszólalt, de rám még mindig nem nézett.
– Szerintem szó sincs ilyesmiről, csupán nem emlékszik honnan vette le, és úgy rendezi el, ahogy számára esztétikus.
– Aha, persze. A szőnyeg rojtjai is úgy esztétikusak, ha minden nap kifésüli őket. Nevetséges…
– Azt amúgy észrevetted, hogy sokkal nagyobb a tisztaság, mióta édesanyám beköltözött? – böködte a száját a toll végével míg gondolkodott a rejtvény következő kérdésén.
– Ugyanez a konyháról nem mondható el!
– Csak kedveskedni akar a sütikkel, és Csillával is jól elszórakoznak.
Mivel nem szólaltam meg, hanem csak elfordultam tőle, folytatta.
– Ő is szokott mosogatni! Nem értem mi bajod vele.
A harag úgy lobbant fel bennem, mint még soha.
– Ohohóó, álljunk csak meg egy ásónyomra! Sütés után nem mosogat el, soha! Mindent én csinálok! Az, hogy néha el mos egy-egy már tiszta poharat, az inkább a szenilitás számlájára írható! – förmedtem rá.
– Azért ez túlzás!
Megint írt. Éreztem elhatalmasodik rajtam a hisztéria.
– Láttam én mit csinál! Nem jó az se, ahogy mosogatok! Újra mossa a már tiszta poharakat! – böktem mellkason a férjem, újra és újra. – Láttam! Láttam!
– Gondolom megfolyt vízcseppek maradtak a pohárszéleken, amik rászáradtak. – mondta teljes nyugalommal és végre lerakta a keresztrejtvényt az ölébe.
– És akkor mi van? – estem kétségbe, amiért nem érti meg hová akarok kilyukadni.
– Hát… tudod ki nem állhatja az ilyesmit, inkább újra elmosogatja az összes problémás poharat. Nála mindig makulátlan tisztaság volt, nálunk meg két gyerek mellett, kutyával, nos… nos nem annyira.
– De Albert… könyörgöm, mindent újra elmosogatott! Nem akkor mikor tiszta dzsuva volt az egész, hanem miután elmosogattam. Hazajövök és nem tudom kipihenni magam, mert mosogatnom kell utána. Tudod te mekkora munka a rászáradt tésztát levakarni az edényekről? Nyilván nem, mert sosem csináltál ilyesmit! – tajtékzottam. – De persze az úgy nem jó, ahogy én csinálom! Ez nem normális!
– Nem gondoltál bele, hogy számára az a normális, ha nincs megfolyás egy poháron?
– Na nehogy már még őt védd! Hihetetlen! – markoltam bele idegesen a takaróba, legszívesebben széttéptem volna.
– Ő nem szokott egyből, főzés közben elmosogatni, mint te. Ő mindig vacsora után vagy másnap mosta el a csetrest. Nem azért hagyja ott, hogy téged bosszantson, csupán így szokta meg. Nem értem miért problémázol ezen. Hagyd ott, ne nyúlj hozzá! Majd ő megcsinálja!
Azt hitte végeztünk, ugyanis a lábán pihentetett nyomdatermékért nyúlt.
– És mi lesz a fürdővel? – akasztottam meg a mozdulatban.
– Igen, ezen már én is sokat gondolkoztam. – vakargatta meg az állát.
– Folyton siettet! Utána bezárkózik. Nem mehet ez így tovább!
– Van neki az a kis izé…
– Milyen izé? – sikoltottam azt kockáztatva, hogy felverem az egész házat.
– Hát, öhmm izé… vastagbél-polypja. – suttogta bizalmasan.
– És én miért most szerzek erről tudomást? – pöccintettem le öléből a rejtvényújságot, jelezvén a beszélgetés ezúttal teljes odafigyelést igényel.
A magazin a földre zuhant, Albert utána kapta a tekintetét, de nem mozdult.
– Megkért, hogy ne beszéljek róla, szégyelli. – fordult felém.
– Albert ebben nincs semmi szégyellnivaló! Mégis mi járt a fejedben, amikor nem tájékoztattál erről? – dühöngtem, de már némi sajnálat is vegyült az érzelmeim közé.
– Bocsáss meg szívem, nem tudtam, hogy érdekel az ilyesmi.
– Istenem, most segíts megőrizni a hidegvéremet! – fohászkodtam a plafon felé fordulva. – Már hogyne érdekelne? Itt lakom, ha nem tűnt volna fel!
– Édesanyám nehézkesen mozog, nem örülnék, ha elcsúszna a kádban. Lehet ki kéne cserélnünk egy zuhanytálcára, megkönnyítené a...
– Az válóok lenne Albert! – vágtam a szavába, ő rémülten pislogott rám
– Hát akkor szükségünk lesz egy új fürdőszobára, ehhez nem fér kétség.
– Remek ötlet! – hagytam helyben egy masszív bólintással.
– Gondolkozni fogok rajta. Minden eshetőséget latba kell vennem. Egyelőre nem tudom, hol lehetne kivitelezni.
Az új fürdőszoba lehetősége felvillanyozott. Végre addig áztathatnám magam, ameddig jól esik. Mégis mi módon lehetne véghez vinni?
– A spájz! – ötlött fel bennem hirtelen. – Tökéletes lenne. Közel van a vendég… akarom mondani, anyukád szobájához. Egy zuhanyzó és egy vécé egészen biztosan elférne benne.
– Egész jó ötlet. – értett egyet Albert. – Le fogom mérni. Ha nem bánod, hogy ott legyen kialakítva, részemről rendben.
– Csodás!
– Úgy vélem az új fürdő a legtöbb konfliktust ki fogja küszöbölni. Szóval, most már megnyugodhatsz.
Ezzel az utolsó szóval elérte, hogy a haragom még nagyobb tűzzel égjen. Úgy néztem rá, mint aki ölni készül. Hátra is hökkent.
– Megnyugodni? Hogy nyugodnék meg. A fürdő csak hab a tortán!
– Miért, más is bosszant? – kérdezte aggodalmasan.
– Persze! Pár hete megkértelek beszélj anyáddal, hogy ne nyúljon többé a cuccaimhoz, a sminkemhez meg pláne! Emlékszel?
– Igen. A templomos incidens után már váltottam vele szót erről, azóta vettem neki saját rúzsokat meg miegymást, és megígérte, hogy nem nyúl a dolgaidhoz!
– És akkor mi a helyzet a bugyijaimmal? – hozakodtam elő az alsóneműk kérdéskörével. – Azokat én biztos rosszul rendezem el, de ahogy ő rendezi el az úgy tökéletes! Ugye?
– Ő csak takarítgat, hálája jeléül, hogy befogadtuk. Le akarja venni a terhet a válladról! – érvelt, de engem nem hatott meg.
– Albert én nem akarom, hogy a bugyijaimat fogdossa!
– Gondolom amikor a hálóban takarított látta, hogy te hajtogatás nélkül csupán bedobod a fiókba. Ő napközben kivasal minden ruhát, és szín szerint rendszerezi őket. – emelte fel a mutatóujját, mikor látta, hogy közbe kívánok szólni. – Igen, az alsóneműket is! Nem rosszindulatból teszi.
– Ahahaa… Nem rossz indulatból? Anyád folyton parancsolgat! Mindenbe beleszól! Semmi nem jó neki, amit én csinálok! Mindenhol ott kell legyen! És elvárja, hogy minden körülötte forogjon! Egyáltalán nem ismeri a magánszféra fogalmát!
– Tudtad, hogy milyen, mikor belementél, hogy nálunk lakjon! Jártál náluk, nem is egyszer! De ne aggódj, kérdőre fogom vonni! Van pár dolog, amit tisztáznék vele a társas együttélés alapvető normáiról. Csak tudod, vele érzékenyen kell közölni az ilyesmit!
– De mikor? – temettem tenyerembe az arcomat, a sírás küszöbén álltam.
– A megfelelő pillanatra várok, amikor alkalmas lenne beszélnem vele. – simogatta meg a hátam, de én leráztam magamról az érintését.
– Jaj Albert, az a nap soha nem fog eljönni! – mondtam szánakozva. – Ma azért nem bántod meg mert jó kedve van, holnap meg épp az iskola körül forognak majd a gondolataid, holnapután meg más miatt nem hozod majd szóba. Több nap telt el, és én igazán türelmes voltam, de te még mindig nem mertél elé állni!
– Igen, mert megfigyeltem mit és hogyan tesz. És őszintén szólva nem sok kivetnivalót láttam a ténykedésében. Mi több a gyerekkel is nagyon jól el van. És lássuk be Boldizsárral nem nagyon találjuk mostanság a közös hangot.
– Albert… előre közlöm veszekedni fogok veled, és én azt nem akarok. Ismerlek, és tudom mit mondanál, de mondani könnyű! Nem érdekelnek az érveid, nem érdekel, hogy ő az anyád és az se, ha igazad van! Én ezt már nem vagyok hajlandó tovább eltűrni! Nem leszek másodhegedűs a saját otthonomban! Vagy beszélsz vele holnap, vagy én fogok, de hidd el azt senki nem teszi zsebre, most mondom neked! Nos?
– Hát… azt hiszem ebben az esetben az lenne a célravezető, ha mihamarább sort kerítenék erre a beszélgetésre.
– Pontosan mikor? – vontam kérdőre.
– Holnap, amint hazaértem az iskolából. Annyit kérnék, hogy addig magunk legyünk édesanyámmal. Ez kivitelezhető szerinted?
– Igen, megoldom. Csillát átküldöm Tamarához. Boldizsár mostanság amúgy is soká el van. Én pedig megfőzök, amíg ti a nappaliban…
– Nem! Kérlek te is menj el addig. Majd rendelünk valamit! Ha minden jól megy, vacsorára már kezdhettek hazaszállingózni.
– Tökéletes! – biccentettem felé, áldásomat adva a tervre.
Teljes nyugalomban hajtottam álomra a fejem, és most az sem zavart, hogy Albert hozzám bújt, és a tarkómba hortyogott. Tudtam, nekem is engednem kell majd, de pár napon belül Erzsimama elfogadja a játékszabályokat, amiket immár közösen fektetünk le a zökkenőmentes együttélés érdekében.
