Boldog születésnapot Alice!

(avagy 158 év sikerének áttekintése, és bolond gondolatok a bolondokról)

(Konyhánk illusztrációja)

Lewis Carroll remekműve, az Alice Csodaországban, ma 158 éve, 1865. november 26.-án jelent meg Angliában. A magyar olvasóknak 1921-ig kellett várni Kosztolányi Dezsőre, aki végre lefordította számunkra.

         Régóta szemeztem ezzel a rövidke olvasmánnyal. Több felől hallottam, hogy ősszel érdemes belevágni. Megfogadtam a tanácsokat. Elolvastam, de nem is tudom, mit írjak erről a könyvről.

         Az egész egy szürreális katyvasz. Konkrétan semmi értelme az egész történetnek, talán azért mert Alice végig alszik, és a szerző az álmok zavaros mivoltára igyekszik reflektálni. Nem mondanám jó könyvnek, de van benne valami, ami miatt nem fogod félre rakni, és míg élsz, emlékezni fogsz rá.

„Mit ér egy könyv - gondolta Alice - képek, meg versek nélkül.”

         Ezt a mesét valóban feldobta, hogy olykor megtöri a szöveget egy vers, vagy egy kép. Az illusztrációért Sir John Tenniel felelt. A rajzait fába vésték, majd fémnyomatokat készítettek belőle, hogy a nyomda is használni tudja. Tenniel egyébként nem volt megelégedve a minőséggel, és visszahívatta az első kiadást. Carroll nagy összeget bukott, de a 2. kiadás elsöprő sikere hamar kárpótolta őket.

        (az első kiadás)

Tényleg nem lett a kedvencem! Bevallom a filmes/mesés feldolgozásaiért sem rajongtam, ugyanakkor mégsem nevezném kidobottnak a belé fektetett időt.  A teljesen egyedi hangulat, minden történeti hiányosságért kárpótol. A Carroll teremtette atmoszféra egészen egyedi látásmódról tesz tanúbizonyságot. A szürrealizmus kedvelőinek, feledhetetlen élményt nyújt.

„ Ne akarj másnak látszani, mint aminek látszol, mert ha nem annak akarsz látszani, aminek látszol, akkor nem annak látszol, aminek látszani akarnál.”

A történetről röviden annyit, hogy:

         Alice elalszik, és egy siető nyulat követve bemászik egy lyukba. Ott eszik, iszik, és bármiféle logika nélkül, hol megnő, hol összemegy ezektől a finomságoktól. Útja során leginkább állatokkal beszélget, akiket rendre elijeszt magától. Például azzal dicsekszik egy egérnek, hogy a macskája mennyire jó egerész. Később találkozik a Hercegnővel, a Kalapossal, Április Bolondjával, a Királlyal, a Szívkirálynővel, és még számos karakterrel. Egyszer egy beszívott hernyóval diskurál, máskor egy kisbaba alakul át disznóvá, agyrém az egész. Mindegyik karakter bolond a maga módján. Mindenkit magára haragít, vagy ő sértődik meg, és áll tovább. Ennyi. Mielőtt bármi következménye, vagy értelme lett volna a csodaországi kalandnak, felriad az álmából.

         Olyan szinten értelmetlen dolgok történnek benne, hogy még Lewis Carrollnak sem állt szándékában magyarázatot adni minderre. Például a Kalapos rejtvénye.

„Mi a különbség a holló, és az íróasztal között?”

Carroll elismerte, hogy nincs válasza a könyvben feltett kérdésre. Azért írta bele, mert szerinte vicces, nem volt vele célja.

„Ha nincs értelme, annál jobb, legalább nem kell törni rajta a fejünket.”

         Mindennek ellenére, hiába telt el 158 év a megjelenése óta, mégis töretlen a népszerűsége. Hatalmas rajongó táborral rendelkezik, és ez egyáltalán nem csoda.

         Talán a siker annak köszönhető, hogy Carroll a korát meghaladó módon marketingelte a termékét?

         A gyors siker eléréséhez, természetesen ez is közrejátszott. A könyv illusztrációit felhasználva kártyákat, és mindenféle egyéb ajándéktárgyakat hozott létre, de még kekszet is reklámozott velük, így Alice azokhoz is eljutott, akik nem olvasták a könyvet.

( Alice Csodaországban sütemény reklám)      

A mű számtalan embert megihletett. Köztük Salvador Dalí-t, aki saját könyvillusztrációkat készített a műhöz, Viktória királynőt, aki követelte a folytatást, vagy éppen az ifjú Oscar Wildeot, épp ezért nem meglepő, hogy a filmes világ is felfigyelt a mesére. Carroll sajnos nem élhette meg az 1903-as rövidfilm premierjét. A Disney egészestés rajzfilmjét 1951-ben mutatta be, majd 2010-ben a Tim Burton nevével ellátott 3D-s, élőszereplős animációt, hogy csak a fontosabb mérföldköveket említsem. De készült belőle balett, dal, színdarab, horrorjáték, sőt még pornó változatot is forgattak belőle, az alapművet pedig szinte minden létező nyelvre lefordították.

(Szívkirálynő variációk)

         A marketing, a különböző fel, és átdolgozások, viszont kevesek lettek volna ahhoz, hogy ilyen jellegű kultuszt építsen ki maga körül. Mi van ebben a könyvben, ami miatt fenn tudott maradni ilyen hosszú ideig? Kezdjük talán az elején.

         Alice Liddel egy húsvér, valós személy volt. A matematikusként dolgozó Carroll jóban volt a főnökével, akinek három gyermeke közül a legkisebbet hívták Alicenak. Egy közös csónakozás alkalmával kezdett mesélni a 10éves kislánynak, egy róla szóló történetet. Akkoriban még nem tervezte, hogy mesekönyv író lesz belőle, de Alice mindig új meséket akart, amit Carroll meg is adott neki. A kéziratot eredetileg karácsonyi ajándéknak szánta a Liddel gyerekeknek. A sok mesét összegyúrta egy történetbe, és végül kiadatta.

(Alice Liddel)

         Charles Lutwidge Dodgson, megalkotta a Lewis Carroll írói álnevet. Irodalmi sikerei ellenére, őt mégsem csupán az írás érdekelte. Mélyen vallásos volt, sőt majdnem pap lett belőle, de a matematika annál is jobban vonzotta. Ezt a tudományágat 40 éven át tanította Oxfordban. Több találmány fűződik a nevéhez, sőt még a Scrabble nevű társasjáték is tőle ered. A fotózás szerelmeseként, megannyi fényképet készített.

(Lewis Carroll)

         A mai kor, felháborodhat Carroll bizonyos képei végett. A mezítelen Alice Liddelről előkerült fotók miatt, sokan pedofíliával vádolják, ugyanakkor a korszellem nem ítélte el a gyerekekről készített aktokat. Tettlegességről semmilyen bizonyíték nem maradt fenn, így a mai napig viták övezik az író személyét. Magánéletében bármilyen ember volt is, hatalmas tudása, és különleges világnézete, elegendő volt ahhoz, hogy olyan könyvet írjon, amit a mai napig rajongás övez.

         Az Alice Csodaországban számos matematikai olvasattal bír, amiről rengeteg elemzést, és tanulmányt találni. Pszichológusok is előszeretettel forgatják a könyvecskét, de még az orvostudományt is megihlette, sőt még egy szindrómát is elneveztek a műről. Feltétezések szerint Carroll maga is hallucinált olykor, mikor migrénes fejfájással küzdött. Az Alice Csodaországban szindróma tünetei, például az érzékelési problémák, fontos szerepet kapnak a könyvben is. A tárgyak túl nagynak, vagy épp túl kicsinek tűnnek, lásd Alice random méretváltozásai. Járhat testtorzulás érzékeléssel, mint a mellékszereplők zöménél, esetleg időtorzulással, mint a Kalapos örök teadélutánja.

         Ezeket a téveszméket LSD-is okozhatja, nem hiába gondolják sokan, drogos alkotásnak, ami tényleges fogyasztás nélkül mutatja meg milyen lehet egy LSD trip. A füvező/ópiumozó hernyóról már ne is beszéljünk. A könyv, az illusztrációi, és a filmes verziói is, mind meglehetősen pszichedelikus élményt nyújtanak.

(Az Alice Csodaországban szindróma tünetei)

         A történet számos olyan motívummal rendelkezik, amik túlnőttek a könyvön. A pipázó hernyó, az őrült kalapos, a virágok átfestése, a vigyorgó macska eltűnéséből származó lebegő mosoly, a kegyetlen Szívkirálynő, vagy épp a fehér nyúl, aki kalandra hív. A rabbit hole (nyúl üreg), mikor már túl mélyre kerülsz egy téveszmében, és elveszel benne, ez egy számtalanszor használt metafora, gondoljunk akár csak az internet sötét bugyraira. Nem hiába került bele, még a Mátrix című filmbe is. A folytatásban az Alice Tükörországban, ott maga a tükörvilág koncepciója ad egy adag gondolkodnivalót. Ha csak elképzelsz egy világot, ahol minden tükörképe a valóságnak, olyan kreatív gondolatokhoz vezethet, amik messze túlmutatnak Alice történetén.

(Mátrix, 1999)

         A valóság ezen tükre, már az első részben is tetten érhető. Az angol arisztokrácia korabeli kedvelt időtöltései, sorra megjelennek a műben, persze kifordulva önmagukból. A krikett, amit élő flamingó ütővel játszanak, sündisznó labdával, ennek tökéletes példája. Ott van még a sütizős teadélután a Kalaposnál, vagy épp a bárki által látogatható nyilvános bírósági tárgyalás. Ezek mind valós alapokon nyugszanak, ám groteszk módon vannak bemutatva, akár Viktória királynő, és Albert herceg, mint a fejvesztéssel folyamatosan riogató Szívkirálynő, és a nyámnyila Szívkirály. Sokan emiatt politikai allegóriaként tekintenek a műre.

         A könyvben bemutatott események, és karakterek, mindegyszálig a valóság torz szemüvegén át érthetőek meg. Alice gyermeki szemén keresztül figyeljük a történéseket. Mivel Alice még gyerek, nem érti a felnőttek furcsa világát. A felmerülő konfliktusban, többnyire Alicenak van igaza, persze ezt a saját világuk korlátai közt élő mellékszereplők, nem nagyon veszik észre. Ezek a karakterek, mind ostobák a maguk módján, így Alice kifejezetten kompetensnek tűnik a körükben, így megmutathatja. ő milyen jól látja a világot. A kisgyermek Alice, ezért tűnik sokszor tinédzsernek, vagy épp felnőttnek a többi karakterhez viszonyítva. A méretváltozásai is a serdülőkort jelképezik. Nem ura a testének, ugyanakkor már bőven vannak saját gondolatai. A felmerülő problémákon nem kesereg sokáig, hanem rendre megoldja őket.

         A való életben is számtalanszor érezzük magunkat Alicenak, ha néhány embertársunkra nézünk. Felnőtt emberek gyakran olyan szokások rabjai, amiket mi magunk sem értünk. Valaki dohányzik, más az alkoholra, esetleg drogokra esküszik, míg akadnak adrenalinfüggők, fetisiszták, szektások, miegymás. Nem értjük mások miért nem esznek egyáltalán gyümölcsöt, míg van, aki a vegánokkal nem tud azonosulni. Mások vallása, vagy kulturális sajátossága, érthetetlen rituáléi, vagy éppen szexuális preferenciái, mind-mind olyan dolgok, amikre nem normális dologként gondolunk. Mi számít normálisnak?

         A normálist, minden esetben saját magunkhoz viszonyítjuk. A saját szemében mindenki épeszű, még egy elmebeteg tömeggyilkos is meg van győződve az igazáról. Az első látásra normális embereket, ha közelebbről tanulmányozod, észreveszed, hogy az illető mégsem teljesen komplett, legalábbis a te értékrended szerint. Amit nem értünk, attól tartunk, sőt mi több, sokszor félünk tőle, vagy egyenesen ellenségként tekintünk rá. Talán megnyugtat, hogy mások, rólad is úgy gondolkoznak, mint egy normáktól sok tekintetben eltérő illetőről. Összesúgnak a hátad mögött, mert harapod a táblás csokit, vagy összekutyulod a tejbegrízt a kakaóporral, netán Alice Csodaországbant olvasol a tömegközlekedésen, telefonnyomkodás helyett.

         Mindenki bolond a maga módján, ez alól a nagy hírnévnek örvendő személyek sem képeznek kivételt. Gondoljunk a fura sztárallűrökre, példának okáért vegyük Jennifer Lopezt. Első blikkre semmi különös nem látszik rajta. Gyönyörű, tehetséges, mégis teljesen hétköznapi. Ám aki ismeri személyesen is, furcsa szokásokról számol be. Az énekesnő nem lép fel, ha a stábja nem szerez neki a helyszínen egy hófehér szobát, hófehér bútorokkal, ahol kedvére relaxálhat a koncert kezdetéig, de elvárja az előre meghámozott almát, magozott szőlőt, és mangót a hófehér dohányzóasztalon. Jennifer Lopez csak egy példa, és még csak nem is a legextrémebb.

(Jennifer Lopez a mániákus fehér imádatával)

         Mások a társadalmi megbecsülés végett, olyannak mutatják magukat, amik a valóságban a lehető legtávolabb állnak tényleges énjüktől. Például vallásos, konzervatív köntösbe bújva tetszelegnek a hétköznapokban, de hétvégenként szexuális kicsapongásokat rendeznek a házastársuk tudta nélkül. Egyesek elfogadó, újító szelleműnek látszanak, de mindenkit megvetnek, és kitaszítanak a normalitásból, akik csak egyetlen dologban mást mernek gondolni a világról, mint ők maguk. Mi ez, ha nem bolond viselkedés?

„Itt mindenki bolond. Én is bolond vagyok. Te is bolond vagy.”

         Gyakran érzem úgy, hogy nagyra nőtt gyerekek irányítják a világot, itt leginkább vállalati, vallási, vagy politikai vezetőkre gondolok. Mondvacsinált okokkal lehetetlenítenek el embereket, milliós csoportokat rekesztenek ki a normalitásból, vagy épp háborúkat indítanak egy ásónyomnyi földdarabkáért. Ilyenkor magam is úgy érezem, Alice vagyok egy bolond világban.

         Néha azt kívánom, bár felébrednék végre ebből a különös álomból. Ha ez a valóság ennyi szörnyűséget tartogat, a tükörmegfelelője biztos sokkal jobb, és békésebb. De valóban így lenne? Lehet, hogy ami most rossz, a tükör túloldalán jó lenne, de amivel most meg vagyok elégedve, ott valószínűleg nem lennék. Következésképpen ugyanott tartanánk. Egyetlen út van csak, próbáljunk középre húzódni. Minden szélsőségtől határolódjunk el, akkor talán van esély egy jobb világra a jövőben, de merre induljunk?

„       – Lenne szíves megmondani, merre kell mennem?

         – Az attól függ, hová akarsz jutni.  – felelte a Macska.

         – Ó, az egészen mindegy.  – mondta Alice.

         – Akkor az is mindegy, hogy merre mégy.  – mondta a Macska.  – Csak menj, menj, ameddig…

         – Ameddig valahová el nem jutok.  – fejezte be Alice.

         – Valahová okvetlen eljutsz  – mondta a Macska.  – , ha elég sokáig mégy.”

         Mindenesetre, ha szimpatikus Lewis Carroll, ha nem, ha tetszenek a könyvei, ha nem, a kulturális jelentőségén mit sem változtat. A könyv elolvasása után, épp ezért nem tudtam, mit mondhatnék róla.

(Helikon kiadó, 2015)

         Tetszett? Nem különösebben! Nyújtott valamit, hogy elolvastam? Mindenképp! Tudom mit olvastam igazából? Nem mondanám, hisz ahány ember, annyi értelmezési keret. Talán épp emiatt ismeri Alice alakját szinte mindenki, szerte a világon. A valóságtól való elrugaszkodás, a kreativitás, és az elképesztő képzelőerő egyik iskolapéldája. Nem csoda hát, hogy már majdnem 160éve készteti a kreatív elméket, valami új alkotására.