Bekerült a novellánk a Zöldkalamáris kiadó Fantázia Forrás című gyűjteményes kötetébe. Most készültünk el a hozzá tartozó festménnyel. Fogadjátok szeretettel.
Vasvilla
Mi történt? Nem emlékszem pontosan. Mérhetetlen fáradtság ül rajtam. Talán otthon vagyok, csak elbóbiskoltam. Nem!
A fülem sípol, és különös zsibbadtságot érzek a felső testem egészében. Az orromba kellemes illatok kúsznak. Készülő pecsenyehúsra emlékeztet, de a szagban van valami, amit nem tudok hová tenni. Megborzongok. A számban fémes ízt fedezek fel. Talán vér. Nem érzek fájdalmat.
Halott lennék? Kizárt! Élek, annyi bizonyos. Ki kéne nyitnom a szemem.
A testem alig akar engedelmeskedni. Remegő pillákkal, lassan veszem rá a szemhéjam, hogy táruljon.
Homályos minden, de van, amit így is felismerek. Füst. Sűrűn gomolygó szürke füst. Zavarosan tisztul a kép. Hópelyhek hullnak az égből, esetleg pernye, tán a kettő keveréke. Valamilyen fekete folt rebben át a látóteremen. Csak egy madár. Tehát nem otthon vagyok.
Mégis, hogy kerültem a szabadba?
Jobbra billentem a fejem, őrjítő fájdalom hasít belé. A tekintetem egy házra siklik. Teljesen leégett. Az ablak roncsain egy elszenesedett alak lóg ki. Valaha ember lehetett. A különös szagot, onnan hordja felém a téli szellő.
Megpróbálok felülni, de képtelen vagyok rá. Mint villámcsapás robban a fájdalom a vállamba. Oda kapom a fejem, így most még jobban hasogat. Egy törött vasvilla áll ki belőle. Rejtély, hogy nem tűnt fel eddig.
Épségben maradt kezemet mozdítom, megpróbálom kihúzni. Amint hozzáérek a vasvilla nyeléhez, könny szökik a szemembe. Kínszenvedés árán, de sikerül megmozdítani. Húzom. Minden megmaradt erőmet beleadom. Ordítok. Mikor végre kifordul belőlem, elsötétül körülöttem a világ.
Ki tudja, mennyi idő múlva térek magamhoz. A vasvilla a porban pihen. Nehézkesen tornászom magam ülő helyzetbe.
Még csöng a fülem, de a köröttem elterülő néma falu kiáltása a csontomig hatol. Csak a varjak károgása töri meg a csöndet. Hullák mindenütt. Parasztemberek, asszonyok, és gyermekek. Hogy történhetett ez? Hogy kerültem a pokolnak ebbe az őrjítően csendes bugyrába?
Erőt veszek magamon. Nehezemre esik felállni, de élőként nem fekhetek tovább a holtakkal. A lábam meg-megbicsaklik. Szörnyen gyengének érzem magam. Vissza kellene jutnom a táborba. Vánszorgó léptekkel indulok el.
Kutatok az emlékeim között. Egy megtermett legény, talán istállófiú rontott rám. Dühös félelemtől eltorzult arccal vett célba a vasvillájával. Egy rossz mozdulat, figyelmetlenség, tán Isten akarata, nem számít. Eltalált. A segítségemre siető társam, egyetlen mozdulattal választotta el támadóm fejét a nyakától. Próbáltam állva maradni, de gyöngeség lett úrrá rajtam. Le kellett vennem a sisakom, nem kaptam levegőt. Eldőltem és a fejem egy kút káváján koppant. Még emlékszem társam, páncélba bújtatott csizmájára, amint mellém lépett. Aztán öntudatlan állapotba kerültem. Ő azt hihette meghaltam. Úgy tűnik mozdulatlanságom, és az égbe meredő vasvilla, mindenki mást is ebbe a tévhitbe ringatott.
Bajtársaim már feldúlták a falut, ami értéket találtak elvitték. Minden élőt kardélre hánytak.
Győzködöm magam, hogy megérdemelték, hiszen pogányok voltak. Ellenszegültek Isten akaratának. A bűnben dagonyáztak.
Ekkor megakad a szemem, egy nőn, aki testével próbálta védeni a gyermekét. Tehát a csecsemőket sem kímélték, állapítom meg. Be kell látnom, itt mészárlás történt.
Egyik halott bajtársam kihűlt testéből, termetes varjú lakmározik. Jól ismertem őt, kemény férfiú hírében állt. Fehér tunikáján, már nem csak a kereszt piros. Csodálkozom, hogy a képzetlen falulakók éppen őt intézték el, pedig szikla szilárd hite volt.
Tovább botorkálok. Egy szekéren gyönyörű fiatal lány fekszik. Nyaka átvágva, szoknyája félre tolva. Sejtem mi történhetett vele.
Isten katonájának hívnak minket, de csak az egyház egyszerű bérgyilkosai vagyunk, döbbenek rá. Sőt rosszabbak, erőszakos, alávaló fosztogatók.
Míg gyermek voltam a pap prédikált Isten jóságáról. A hullákat figyelve már kétlem, hogy ez lett volna Isten szándéka.
– Én ebben nem veszek részt – suttogom az eget fürkészve.
Megrendült a hitem, az egyház keressen mást, aki családokat írt ki Isten nevében.
Megpróbálok szabadulni súlyos páncélzatomtól. Jajgatások közepette bújok ki belőle. Földre dobom. Egy idős férfi fekszik mellettem kitekeredve, ruhája felgyűrődve, kilátszik a hasa. Micsoda szégyenteljes póz. Tátott szájából vér bugyborékol. Ugyan olyan ember, mint bárki az én falumból. Igaz, másban hitt, de az élete szinte semmiben nem különbözött a miénktől. Megszületett, tanult, dolgozott, szeretett, és végül meghalt.
– Istenem, hogy engedhetted ezt meg? – sóhajtom kiüresedett tekintettel.
Nem! Ez nem rajta múlott, állapítom meg. A hataloméhes ember hibája ez. Szabad akaratot adott nekünk, nem hibáztathatom emiatt Istent. Én döntöttem úgy, hogy hiszek azoknak, akik Isten szócsövének hazudták magukat.
Fogalmam sincs hogyan tovább. A táborba nem mehetek vissza, akkor folytatódna ez a rémálom. Haza sem vehetem az irányt. Amint kiderülne, hogy élek, hitszegőként végeznének ki. Attól fogva a családomnak se lenne nyugalma.
Elhatároztam elindulok valamerre, és majd menet közben kitalálom, mi legyen. Itt nem maradhatok. Talán elvándorlok és új életet kezdek.
Felfelé nézek, nem bírom elviselni a kiirtott falu látványát.
– Bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit cselekszenek – fohászkodom egykori társaim lelkéért.
Megbotlok. A hírtelen mozdulatok sokaságát alaposan megszenvedem. Mikor már csitul a fájdalom, lepillantok. Felismerem a halottat. Ő állt bosszút értem. Nyitva maradt szemében meglepetés tükröződik. Ez a férfi épp azzal mentette meg az életem, hogy hátrahagyott meghalni.
Elmormolok egy imát, és lecsukom a halott szemét. Már békésnek tűnik. Átgondolom a történteket, és mire a végére érek, a hitem erősebb, mint valaha.
Az én kezem Istennek hála tiszta maradt. Az „Ő” akarata érvényesült, mikor az első hadjáratomon, az első faluban, leszúrt az első paraszt, aki szembe jött velem. Nem ontottam vért, és már tudom, soha nem is fogok!
