Miért kell

Miért kell lássam a fényt?

A feketén lappangó világos menetet.

Körtéből harapott értelmes lényt,

Születést, és kilehelt utolsó kenetet.

Miért kell lássam mit ér,

A földből ágazó matató rügyhajtás?

A láthatón tovatűnt őszi ég,

Az aratón hanyatt dőlt katatón űrzajlás.

Miért kell lássam a télt,

A szakadó hómezőt?

Az önmagába olvadó tért,

Az álmot, mit a köd beszőtt.

Miért kell lássam a születést,

Az elsőt, a második törtetőt?

A gyengülő térerő növekvést,

Hogy a gaz, minden házelőt körbenőtt.

Miért kell lássam, hogy őt

Előbb viszi el a nincs, mint engem?

Miért kell lássam, hogy sző

A múlt belém, miben a jövő hisz bennem?

Miért kell lássam, anyám vállán

A hajszált, ahogy peregve szürke?

A szélben elhajló faágszárát,

Mi végső pihentén nyugodva ül le.

Miért kell lássam a tükörben szemem,

Mikor a szemem a tükör maga?

Üvöltömben kitört túloldala leszek,

Vagy a csenden innen őszülő szava?

Be kell lássam, szép, hogy mégis láthatom.

A Napot, a holnapot, ahogy a Hold ragyog,

Miként a lét a nemléten áthatol,

S e végtelenben pont Melletted vagyok.

A beteg

Megérkezünk a helyszínre. Azonnal kipattanunk a mentőből. Csúnya eset. Gépjármű biciklis ellen. Az autós nem sérült meg, ő hívott minket.

         Egy biciklis futár. Indiainak nézem. Valószínű nem tud magyarul, bár mindegy is, úgysincs magánál.

         – Nyílt törés a sípcsontnál.  – állapítja meg Rita, amint odaér. 

         A szerencsétlen szaporábban veszi a levegőt, mint általában szokták hasonló esetben, de legalább még él.

         – Nem volt rajta bukósisak, nagyobb gondunk is lesz a törésnél.  – hajolok le hozzá.

         Csúnyán beverte a fejét, szájából, és a füléből vér szivárog. Megvizsgálom, egyáltalán megmozdíthatjuk e.

         – Kell segítség?  – kérdezi a sofőrünk, Ritát fürkészve.

         Rita kiváló mentős, de gyenge a fizikuma. 

         – Nincs eszméleténél.  – szólok vissza, oda sem pillantva. Dani azonnal mellettünk terem.

         – Rendben, pakoljuk be.  – nézek a kollegámra, ki szintén magasan képzett mentőorvos. 

         – Óvatosan...  – duruzsolja Rita, míg mi a hordágyra fektetjük a pacienst. 

         Hamarosan szirénázva süvítünk. 

         – Mennyé már a szaroddal!  – háborog a volánnál, magából kikelve Dani, mikor fékezésre kényszerül. Ő így vezeti le a feszültséget. Mi pedig Ritával vizsgálódunk.

         – Jézusom.  – rökönyödik meg Rita.  – Nagyon magas a pulzusa.

         Felém mutatja a vérnyomásmérőt, valóban nem szokványos.

         – Mit tolhatott? Azt jó lenne tudni, mielőtt bármit beadunk neki. 

         – Csinálok egy drogtesztet.

         Még ki se mondja, már veszi is a vért.

         – Várj! Felébredt, talán kiszedjük belőle.

         – Addig elvégzem.

         – Please, stay awake!  – váltok át angolra, és megpaskolom az arcát.

         A férfi motyog valamit, egy számomra ismeretlen nyelven.

         – Do you speak english? Deutsch?  – kérdezem, de nem reagál, talán nem is hallja, mit mondok.

         – Úgy látszik, nem beszél nyelveket.

         – Ma... agyarul beszélni ki... kicsit. – motyogja a férfi, és az eddig ködös tekintete is kezd megtelni értelemmel.

         – Csodás. Hogy hívják? Arra emlékszik?

         – Ha...

         – Ne! Kérem, ne üljön föl. Maradjon szépen fekve.  – nyomja vissza Rita.

         – Harun.

         – Remek, és arra is emlékszik, hogy mi történt?

         – Autó, jön nekem. Én… én megyek szabályosan, ő oldalról kanyarodni.

         – Nagyon fontos lenne tudnunk, milyen drogot fogyasztott az elmúlt 24 órában.  – veszi át a szót Rita.

         – Drogot?

         – Igen.

         – Semmit. Én soha drogozik. 

         – Ezzel így nem megyünk sokra.  – törli meg a homlokát a társam.

         – A szíve nagyon gyorsan ver, szed valami gyógyszert?  – próbálkozom máshogy.

         – Nem szedni semmi gyógyszer. A szívem így ver, mindig.

         – Szerintem agyrázkódást kapott, össze-vissza beszél.  – világít Harun szemébe egy elemlámpával Rita, hogy lássa a pupilla reakciót.

         – Nem, nem! Gyerekként is így ver.

         – Értem. Ez valamiféle veleszületett rendellenesség lehet, amennyiben igazat beszél.

         – Nem hazudni. Engem visz szüleim mindenféle orvos, mert én nem alszom. De orvos csak bököd. Nem akarok orvos, csak menni haza.

         – Lehet inszomniás.  – kezd találgatni Rita.

         – Harun, nem mehet haza, nyílt törés van a sípcsontján.  – mutatok rá a problémára.

         – Nem, nem, én meggyógyulni. 

         – Ez azért nem teljesen így működik.  – csóválom meg a fejem.

         – Én összerakni magam, volt már rosszabb is. Én mindig meggyógyulni.

         – Egy törés kissé más, mint egy nátha.

         – Tört már kézfejem nagyon, nem látta orvos, egy hét alatt rendbe jönni. – mutatja felém a kezét.  – Kérem, engedni haza engem.

         – Nem tehetjük.  – tárja szét a karjait Rita, míg én a felém nyújtott kézfejre meredek. 

         A hegek alapján tényleg csúnya sérülés lehetett, de tökéletesen be van gyógyulva.

         – Azt mondja, nem látta orvos a kezét?  – ráncolom a szemöldököm.

         – Nem látta orvos, kérem! Rendbe jönni!

         – Ne figyelj rá, szerintem hazudik. Nincs pénze kezelésre, és...

         – Mit mutatott a drogteszt?  – szakítom félbe.

         – Semmit. Tiszta.

         – Akkor mivel magyarázod ezt a szívverést?  – fogom meg a férfi felém nyújtott karját, és kitapintom a pulzusát.  – Élnie se lenne szabad. Mérd meg újra. Ilyen traumát a szervezet nem bír el huzamosan.

         – Jó, akkor mire célzol?

         – Nem tudom.  – vakarom meg a fejem tanácstalanságomban.

         – Kérem engedni haza engem. Nem akarom megint. Kórházban jönni orvosok, böködni. Múltkor épphogy elmenekülni előlük. Kérem, engedni haza engem! Kérem!

         Ritával összenézünk, mindketten keressük a hangunkat.

         Lefékez a mentőautó, és már halljuk is a közeledő kollégák zaját.

         – Kérem!  – fogja könyörgőre Harun, a szeme könnyel telik meg. – Ne tegyék, engedni haza engem!

         Nem tudok megszólalni, Rita is csak hápog.

         Dani kinyitja a hátsó ajtót. Az orvosok várják, hogy kiemeljük a most már zokogó beteget. Képtelen vagyok megmozdulni. Rita eszmél föl először, ahogy feláll, megszorítja a vállam. 

         – Khmm...  – köszörüli meg a torkát, majd intézkedni kezd.  – A beteg neve Harun. Biciklis futár. Elütötte egy autó. Nyílt törés a lábán, és agyrázkódást szenvedett. Egészen elképesztő a pulzusszáma, a drogtesztje negatív. 

         Társam magabiztos hangja egyre távolodik, míg nem teljesen elhal. Harun zokogását még akkor is hallom a fejemben, mikor már csak egyedül ülök a mentőautóban.

Dani feltűnik egy könnyed őszi krimi paródiánkban is, mint szomszéd:

„A Nagy bornyitó összeesküvés” - konyhaproduktív (blog.hu)

Mesekönyvünk:

Pacsmagoncok

Vess egy pillantást egyéb felületeinkre is:

Konyhaproduktív - YouTube

Facebook

Konyhaproduktív (@konyhaproduktiv) • Instagram-fényképek és -videók

Kilépő

Egy tízemeletes épület tetején állok. Sokkal magasabb, mint gondoltam. Betörtem a tetőre, és most a párkányon egyensúlyozva merengek. Fülemben szívszorító zene szól. Chopin 9. opusának első tétele. Ráz a hideg. Csak egy lépés, és vége a szenvedésnek. Fixírozom a kuka melletti pontot, ahol majd földbe csapódom.

         Elegem van mindenből! Besokalltam! Jövőre érettségizem, de hármas átlaggal esélyem sincs bejutni egy normális egyetemre. Garantált az élethosszig tartó trágya meló. Nem akarok olyan lenni, mint a faterom. Ő a diri az iskolámban, érthetetlen számomra, hogy bírja elviselni ezt a középszerűséget. Legalább ő boldog így, viszont én többre vágyom. Tennék is érte, de úgy érzem, rajtam kívülálló okok rántanak a mélybe.

         Azt vettem észre, hogy manapság a szeretet nevében gyűlölködnek, és toleranciát hangoztatva rekesztenek ki embereket. Mindenki utál, mindenkit. Idős a fiatalt, autós a gyalogost, vallásos az ateistát, és mindez fordítva. Ezeket az ellentétpárokat napestig sorolhatnám. A baj az, hogy elvárják tőlem, soroljak be az egyik oldalra. Kár, hogy én nem hiszek az „egyigazságban”.

         Mindenhol a középutat kerestem. Legalábbis eddig így volt. Emiatt kilógtam a sorból. Az iskolában többször megaláztak, kinevettek. A szüleim nem találják velem a közös hangot. Senki nem ért meg. Elköltöznék, de az albérletet egyedül nem tudnám kifizetni. Imádom a zenét, de halálra szívatnak a szolfézs és a zongoraórák miatt. Zenéből manapság amúgy is csak a kiváltságosok élhetnek meg. Különben a mesterséges intelligencia miatt, aligha lesz szükség zenészekre a jövőben.

         Dühös vagyok! Már ott tartok, hogy én is utálok mindenkit. Ezek roppant bosszantó dolgok, mégis könnyedén megbirkóznék velük, ha minden más rendben lenne, de nincs.

         Sóhajtok egy nagyot.

         Minden esetre jó figyelemfelhívás lenne a halálom. Már előre megírtam a posztot, amit az ugrás előtt megosztok a nagyvilággal. Csak egy lépés, és vége.

         Elsírom magam. Egy percig némán zokogok. A zongora érzelemdús játéka cseng a fülemben, ami csak tetézi a fájdalmam.

         Hírtelen apadnak el a könnyeim. Erőt veszek magamon. Kikeresem a búcsúüzenetemet, ujjam a küldés gomb fölött tartom. Csak egy klikk, és megtudja a világ, mire készülök, és miért.

         Baszd meg, ha legalább egyvalakivel megbeszélhetném, mi játszódik bennem, már nem állnék itt. Fater szerint rossz társaságba keveredtem, és kezébe vette az ügyet. Elérte, hogy a haverjaim már nem hívnak, ha mennek valahová. Nehogy az igazgató kinyomozza, a szánalmas stiklijeiket. Kösz fater! Csak két barátom maradt a suliban, akikkel együtt utálhatjuk a világot. Velük viszont nem beszélhetek az érzéseimről, nem olyan típusú a kapcsolatunk.

         Hazudok egész kurva nap, mindenki szemébe, és mellé mosolygok, csak nehogy felmerüljön, hogy baj van. Ha rá is kérdeznének mi van velem, nem tudom mit felelnék.

         Miért velem történik ez az egész? Én nem akartam ezt, bassza meg! Nem akarok így élni! 

         Véget ér a zene. Talán úgy könnyebb megtenni, ha a felhőket nézem. Ahogy felfelé vándorol a tekintetem, megakad a szemem egy utazási iroda óriásplakátján, ami kizökkenti a gondolatmenetemet.

         „Ugorj bele a nyárba!”, hirdeti a málladozó régi plakát, a szemben lévő toronyház oldalán. Keserűen felnevetek, hogy még ez a hirdetés is a halálomat kívánja.

         – Már tél van, hogy rohadnál meg!  – sziszegem a fogaim közt, majd lépek egy nagyot!

         Míg haladok lefelé, sok minden eszembe jut. Látom anyám hisztérikus sikolyát az összetört testem felett. Apámat, ahogy borba folytja bánatát. A húgomat, az életre szóló traumával, amit én okoztam neki.

         Felidézem a gyermekkorom. Hibátlan volt. Mi változott? Semmi. Igazából, még ha idegesítőek is olykor, szeretem a rokonaimat. Kevés barátom van, de ők tényleg fontosak nekem. Eszembe jutnak az élet apró örömei, egy kedves szó, egy mosoly, a természet csodái, a húgom, ahogy piszkáljuk egymást.

         Imádok kirándulni, új embereket megismerni. Szeretek zongorázni. A halál megváltoztathatatlan, de az élet mindig képes meglepetést okozni.

         Közeledek a kuka felé, ami csak egy pontnak tűnt a magasból. Visszanézek a tizedikre, ahonnan indultam.

         – Hogy jutott ilyesmi az eszembe?  – döbbenek meg saját magamon.

         Még szerencse, hogy amikor léptem, a lépcsőt választottam. Mire leértem, rá kellett ébredjek, az élet szép és tele van lehetőségekkel.

Kávéházi Capriccio

Csúnyácska lány vagyok. Szemüveges, az arcom tele pattanással, zsíros a hajam. Aprócska mellem, még szivaccsal tömve sem hívja magára a fiúk figyelmét. Boldog vagyok, legalábbis mióta el tudtam fogadni, nekem nem lesz pasim. Kilépek az ajtón, csókot intek a három macskámnak.

         A törzshelyem felé, a közeli parkon keresztül vágok át. Fogom a pórázt, de Lady Cukikutyi megbokrosodik. Próbálom tartani az iramot, ám addig forgolódik, míg bele nem akad egy vadidegen emberbe. Ki tudja miért, körbe-körbe kezd szaladgálni a férfi körül, aki hamarosan, hozzám préselődik. Duónk már egy kötözött szívsonkára hasonlít a rátekeredett póráztól. Érzem a férfi kesernyés izzadtságszagát, és dudorodó izmait. Bele remeg a térdem, hogy ilyen közelségbe kerültem egy izomkolosszussal. Mire sikeresen lefejtjük magunkról a pórázt, döbbenek csak rá, hogy akaratlanul egy rendkívül jóképű futót béklyóztam magamhoz. Összenevetünk az incidensen, majd paprikapiros arccal, sűrű bocsánatkérésekkel övezve állok tovább. 

         Kezdő íróként a kedvenc kávézómban szoktam alkotni. A kutyabarát KliséCafé ideális hely, nyugodt és tele van kutyukkal. Elfoglalom a szokásos asztalom, és kitárom a laptopot. Inspirációt remélve meditálok, míg várok a pincérre. Egy helyes fiú közeledik, kis kötényben, akit még soha nem láttam. Nem is tudtam, hogy új pincért vettek fel. Mosolygunk egymásra, míg kikérem a cappuccinomat.

         Az ihlet csak nem akar jönni. Aztán kinézek az utcára, és meglátok egy maszkulin bútorszállító brigádot, akik nehéz tárgyakat emelgetnek. Az egyik marcona srác rám kacsint.

         Gyorsan visszanézek laptopomba. A mai novellám alapgondolata, lehetne a százegy kiskutyába illő találkozásom, azzal a gyönyörű férfiemberrel. Áhá, meg is van!

         – Heuréka!  – kiáltok fel örömömben a levegőbe bokszolva, ekképpen verve ki az új pincér kezéből a kávémat. Természetesen rám ömlik az egész. Egy szalvétával itatja le a mellemre ömlött italt. Nem akarom, hogy abbahagyja, jól esik, hogy valaki hozzáér. A varázslat elmúlik, mikor eliramodik a „ház ajándéka” kávémért. Bekísér a kávézó konyhájába, hogy megpróbáljuk kiszedni a foltot a ruhámból.

         Egy kigyúrt, agyontetovál férfi, a feketemosogató mellől kíváncsian méreget, amikor belépek. Már veszem is le a pulcsimat, mire az új fiú, és a mosogató, a szemüket meresztik rám. Elpirulok, hogy egy szál topban állok két olyan srác előtt, akiért a fél karomat odaadnám. Lady Cukikutyi megugatja őket. Az új fiú látja a zavaromat, és az ugatás észhez téríti, ezért míg próbálok folttalanítani, kimegy a konyhából.

         Kettesben maradok a rosszfiúval. Flörtölni kezd velem, mire egyszer csak kipattintott rendőrök lepik el a helyiséget, egy kutya társaságában. Mély kiabálások közepette, leteperik a tetovált mosogatót, és megbilincselik. Drogkereskedő, mint kiderül. A kutya kokaint talál nála. 

         – Ma nagyon rossz kislány vagy.  – suttogja a fülembe az egyik rendőr, miközben megmotoz.

         Azt hiszik épp vettem tőle valamit, nem győzök magyarázkodni. Miután végzett a motozással, megfordulok. Felismerem a rendőrt. A futó volt, akivel Lady Cukikutyi összeboronált minket. Mosolyog rám, míg fogja a drogkereső kutya pórázát. Társa elvezeti a mosogatófiút, én pedig kettesben maradok a rendőrömmel.

         A Jókutya névre keresztelt eb, és az én Lady Cukikutyim már egymás fenekét szagolgatják. A rendőrt Bélának hívják, és megadta a telefonszámát, arra az esetre, ha bármi az eszembe jutna. Kis szívecskét rajzolt a papírlapra.

         – Nem, nem, nem! Ez így nem lesz jó. Törlés!  – mormolom, míg törlöm az egész eddigi munkámat.

         Kinézek az ablakon, de a bútorszállítóknak már hűlt helyük. Biztos kávészüneten vannak, gondolom. Hová máshová mehetnének pihenőt tartani, mint ide. Megvan! 

         – Heuréka!  – kiáltok fel örömömben a levegőbe bokszolva, ekképpen verve ki az új pincér kezéből a kávémat.

(A novella 2023-ban, a Láma kiadó #21naposíróikihívás , asszociációs játékának keretein belül készült el.)